— Harminckilenc egész kettő — mondtam a semmibe.
A hangom tompán szólt, mintha vastag vattatakaró alól jött volna.
Vitalij a hálószoba ajtajában állt. Már három órája nem lépett be a szobába — azóta, hogy először tüsszentettem. A hátával az ajtófélfának feszült, mintha az a plusz fél méter megmenthetné attól, ami a mi „kétszobásunkban” repkedett.
— Na tessék — morogta, miközben a házi pólója ujját az orrára húzta.
— Mondtam én, hogy nem kellett volna metrón járni. Mondtam vagy nem?
A plafon lassan forgott az óramutató járásával ellentétesen. Nem kioktatásra vágytam. Egy pohár savanykás gyümölcsitalra vágytam, és arra, hogy valaki megigazítsa az elcsúszott párnámat.
De Vitalij messze állt. Biztonságos távolságban, mint a pénztárnál a sorban.
Idegen a saját lakásában
— Vitja, adj kérlek vizet. És nézz bele a gyógyszeres dobozba, maradt-e benne valami láz ellen.
Toporgott. A tartásában az a jól ismert kifejezés ült, amit huszonöt éve láttam rajta, valahányszor gond adódott: az eltűnés vágya. Feloldódni. Láthatatlanná válni, amíg minden magától el nem múlik.
— Léna, hát te aztán tudsz… Ha most odamegyek, ott meg a te… izéid, vírusok — idegesen felkuncogott, de a szeme hideg maradt.
— Figyelj, nekem holnap találkozóm van a megrendelőkkel. Fontos projekt. Ha én ledőlök, pénzt veszítünk. Erre gondoltál?
Lehunytam a szemem.
Arra gondoltam-e a pénzre, miközben minden ízületem sajgott, mintha valaki csavargatta volna őket?
— Vizet, Vitja. Csak vizet.
Eltűnt a folyosón. Hallottam, ahogy a konyhában megnyílik a csap. A víz zúgása gúnyosan hangosnak tűnt a csengő csendben.
Egy perc múlva visszajött, de nem lépett be. Letette a poharat a küszöbnél a padlóra.
— Majd elveszed, ha arrébb megyek.
Olyan volt, mintha vadállatot etetnének az állatkertben. Néztem azt a poharat, és hideg futott végig a hátamon. Ragadós, kellemetlen.
Aztán elkezdődött az, amitől féltem, de talán egész életemben vártam.
A folyosón felzizzent a sporttáska cipzárja.
Zzzip.
Szünet.
Zzzip.
Nagy nehezen feltámaszkodtam a könyökömre. A fejem nehéz volt, ólomsúlyú.
— Hová készülsz?
Szökés citromokkal
Vitalij kinézett a folyosóról. Már át volt öltözve: farmer, friss pulóver. Az arcán maszk. A saját lakásában.
— Léna, hát nézz körül — kezdte azon a hangon, amellyel rendszerint megmagyarázta, miért nem tud kijönni krumplit ásni a telekre.
— Itt most minden tele van mikroorganizmusokkal. Rossz a szellőzés. Elmegyek anyámhoz. Pár napig ott lakom, amíg te itt… kitüsszögöd magad. Nála szabad a kanapé.
— Elmész? — nem ismertem meg a saját hangomat. Rekedt volt és valahogy nagyon szánalmas.
— Majdnem negyven fokos lázam van. Lehet, hogy segítség kell.
— Hát akkor hívsz mentőt! — csodálkozott őszintén.
— A telefon ott van a kezednél. Én mit segítenék? Nem vagyok orvos. Csak én is kidőlnék, és akkor itt feküdnénk ketten. Attól kinek lenne jobb? Így meg egészséges maradok, pénzt keresek, kaját meg… majd hozok neked. Leteszem az ajtó elé.
„Majd.”
Sürgött a bejáratnál, és hallottam, ahogy kinyitja a hűtőt. Csörrent az üveg. Zörgött egy zacskó.
— A citromokat elvittem, jó? — kiáltotta már a bejárati ajtóból.
— Meg a mézet. Anyu kérte, elfogyott neki. Neked úgysem szabad most édeset, terheli a szervezetet.
Feküdtem, és a küszöbnél álló pohár vizet néztem. Három méterre volt. Nekem úgy tűnt — egy kilométerre.
Elvitte a citromokat. Elvitte a mézet. Elvitte a saját drága egészségét is, sporttáskába csomagolva.
— A kulcsokat elvitted? — kérdeztem. Ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott. A sokéves feleség automatizmusa.
— El, el. Ne aggódj. Gyógyulj csak, Léna. Igyál sokat. És izé… most ne telefonálj, jó? Ki akarom aludni magam munka előtt, a hangod meg olyan… beteg. Idegesít.
A zár kattanása úgy hangzott, mint egy lövés.
Dupla fordítás.
Csend.
Egy felnőtt
Egyedül maradtam. A lakásban az ő kölnije és az én verítékem szaga keveredett. Az éjjeliszekrényen megremegett a telefon — értesítés jött a banktól: „Fizetés. Szupermarket. 350 rubel.” Nyilván vett még valamit útravalónak.
Furcsa, de pánik nem jött. Vitalijjal együtt valami kapkodó, ragacsos szorongás is távozott a lakásból. Senki sem nyafogott többé, nem félt elkapni valamit, nem követelt biztonsági garanciákat.
Kinyújtottam a kezem, felvettem a telefont. A kijelző elmosódott, de az ujjaim emlékeztek a mozdulatokra.
Házhozszállító alkalmazás. Minden, ami kell. Vitaminok. Spray. Gyümölcsital. Csirkehúsleves.
„Várakozási idő — 15 perc.”
Tizenöt perc múlva csengettek. Tántorogva, a falba kapaszkodva kimentem az előszobába. A kilincsen zacskó lógott.
Az a futársrác, akit még csak nem is láttam, kétszáz rubeles kiszállításért többet tett értem, mint a férjem huszonöt év alatt.
Megittam a forró levest. Rázott a hideg, de a fejem hirtelen kitisztult, mint egy fagyos reggel.
Ebben a lakásban most pontosan annyi felnőtt volt, ahány képes felelősséget vállalni. Egyedül én.
És ha egyedül is boldogulok, minek nekem az, aki még a lélegzetemtől is fél?
A kezem magától nyúlt a telefonért. Nem azért, hogy felhívjam a férjemet — nem. Megnyitottam a keresőt. A keresősávba lassan, nehezen a betűkre találva beírtam:
„Zárak sürgős cseréje. Nonstop.”
A változás hangja
A szervizből a mester gyorsan megérkezett. Álmatlanságtól vörös szemmel nézett rám, végigpillantott a frottír köntösön, de felesleges kérdéseket nem tett fel.
— A zárbetétet cseréljük, vagy az egész zárat? — kérdezte üzletszerűen, miközben elővette a szerszámokat.
— Az egészet — a hangom még rekedt volt, de határozott.
— A legmegbízhatóbbat tegye fel.
A fúró felsivított, ahogy beleharapott a fémbe. Ez az éles hang jobban hatott rám bármilyen pornál. Mintha levágta volna a múltat, és fémforgáccsá változtatta volna a padlón.
Amikor a mester átnyújtotta az új kulcscsomót — nehéz volt, még olajos —, huszonnégy óra óta először sóhajtottam fel.
— A régivel mi legyen? — bökött a leszerelt zár felé.
— Dobja ki, kérem.
A következő három nap csendben telt.
Vitalij nem hívott. Úgy látszik, komolyan vette saját egészségmegőrző küldetését. Vagy egyszerűen élvezte anyja pitéit és a gyenge feleség hiányát maga mellől.
Én pedig lábadoztam.
Érdekes dolog: a szervezet sokkal gyorsabban gyógyul, amikor senki sem járkál körülötte elégedetlen arccal. Senki sem sóhajtozik színpadiasan, nem követel vacsorát („hiszen úgyis otthon fekszel”), nem kapcsolja hangosan a híreket.
Annyit aludtam, amennyit akartam. Az ágyban ettem. A lakás kiszellőzött. A csend megszűnt ijesztőnek lenni. Gyógyítóvá vált.
A harmadik napra a láz teljesen elmúlt. Felkeltem, hosszú zuhanyt vettem. Lemostam magamról a megaláztatás ragacsos érzését. Tiszta pizsamát vettem fel. Erős teát főztem citrommal — azzal, amit a futár hozott a férjem által ellopott helyett.
És ekkor a zárban csikorgás hallatszott.
„Beleszorult a kulcs”
Megdermedtem a csészével a kezemben.
A csikorgás megismétlődött. Kitartóan, ingerülten. Valaki erővel próbálta elfordítani a kulcsot, amely már nem illett ehhez az ajtóhoz. Aztán megrántották a kilincset. Egyszer, majd még egyszer.
Ezután megszólalt a csengő. Hosszan, követelőzőn.
Nem sietve odamentem az előszobába. A szívem egyenletesen vert. Semmi remegés.
— Léna! — a férjem hangja tompán szűrődött be a lépcsőházból.
— Itthon vagy? Mi van a zárral? Nem megy bele a kulcs! Beszorult vagy mi? Nyisd ki!
Egészen az ajtóig mentem, de nem nyitottam ki.
— Nem szorult be a kulcs, Vitja — mondtam hangosan. — Egyszerűen már nem ide való.
Az ajtó mögött csend lett. Láthatóan emésztette a hallottakat.
— Hogyhogy „nem ide való”? Kicserélted a betétet? Minek? Léna, mit művelsz? Fáradt vagyok, munkából jövök, anyámnak ugrál a vérnyomása, haza akarok menni! Nyisd ki, elég volt a cirkuszból!
Cirkuszból.
Huszonöt év cirkuszból, ahol én voltam egyszerre a zsonglőr és a porond takarítója.
— Te kérted, hogy ne hívjalak, amíg nem vagyok egészséges — válaszoltam nyugodtan az ajtón keresztül. — Nem is hívtalak. Meggyógyultam. Egyszerre mindenből.
— Léna, te hallucinálsz? Megint lázas vagy? — a hangjába hisztérikus élek vegyültek.
— Milyen „mindenből”? A férjed vagyok! Csak kivártam a veszélyes időszakot, hiszen értelmes nő vagy! Pénzt kerestem!
— Elmenekültél, Vitja. Elvitted a citromokat, és elmenekültél.
— Már megint ezek a citromok! — ordította.
— Nincs jogod hozzá! Ez az én lakásom is! Most hívom a hatóságokat! A katasztrófavédelmet! Felfűrészelik az ajtót!
— Hívd — egyeztem bele. — Fűrészeljék. A lakás papírjai nálam vannak, tudod jól, ki a tulajdonos. A holmidat meg… összecsomagolom.
— Milyen holmimat?
— Mindet. Szépen dobozokba rakom. És futárral elküldöm anyádhoz. A citromokkal együtt, ha maradt még.
Még kiabált valamit. Próbált a sajnálatomra hatni („hiszen értünk tettem, butácska!”). Aztán elhallgatott.
Hallottam, ahogy tehetetlenségében belerúg az ajtóba. Aztán lépések zaja, ahogy lefelé távolodott a lépcsőn. Nehéz, sértett lépések egy embertől, akit megfosztottak a megszokott kényelmétől.
Két kulcs
Visszamentem a konyhába. A tea kissé kihűlt, de így is finom volt.
A folyosón, a kis szekrényen ott feküdt az új készlet. Két csillogó kulcs.
Az egyik az enyém.
A másikat a kezembe vettem. Hideg és nehéz volt. Kihúztam az asztal távoli fiókját, és bedobtam a kulcsot a sarokba.
Hadd feküdjön. Talán egyszer majd annak jut, aki nem fél egy pohár vizet adni nekem. Vagy talán örökre ott marad.
A lakás csendjében kattanva kihűlt a vízforraló. Töltöttem még egy csészével.
Egyedül nyugodt voltam.
