Erre az estére már kora reggel óta készültem. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen: megterítettem az asztalt, megsütöttem a csirkét krumplival, átgondoltam a tálalást. Fontos volt számomra, hogy jó benyomást keltsek.
Andrij, akkor harminchat éves volt, meghívta a munkatársait — három férfit a feleségükkel együtt. Láthatóan ideges voltam, izgultam, hogyan sikerül majd minden, és nagyon igyekeztem.
A vendégek pontosan hétkor érkeztek. Mind elegánsan felöltözve, virágokkal, bonbonos dobozokkal és gyümölcsökkel. Leültünk az asztalhoz, a beszélgetés szinte azonnal megindult.
Andrij a figyelem középpontjába került: viccelődött, irodai történeteket mesélt, élénken gesztikulált. Én tálaltam az ételeket, mosolyogtam, igyekeztem fenntartani a társalgást és kedves háziasszony lenni.
Eleinte csodásan alakult az este. Egy bizonyos pillanatig.
Szóba került a tanulás. Az egyik feleség elmesélte, hogy levelezőn tanul, és már a második diplomáját szerzi — pszichológiából.
— Remek! — szóltam hozzá. — Nekem csak egy végzettségem van. Műszaki.
Andrij rám nézett mosolyogva, és elég hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:
— Nálunk ő nem valami okos, зато добросzívű. És főzni is remekül tud! Ezért vettem el!
A vendégek felnevettek, de valahogy feszengve, erőltetetten. Az egyik nő a tányérjára meredt, a férfiak összenéztek, valaki köhintett, hogy oldja a hangulatot.
Megdermedtem a tányérral a kezemben. Ez nem sértettség volt — ez düh volt. Mindenki előtt butának nevezett.
És mintha megérezte volna az ízét, folytatta:
— Például tegnap megkérdezi tőlem, mennyi harminc százaléka az ezernek — nevetett. — Mondom neki: háromszáz, Léna! Elemi! Erre ő mégis előkapta a telefonját számolni!
A szobában csend lett. Valaki kínosan köhintett, más a szalvétát kezdte nézegetni.
Nyugodtan leültem vele szemben, felvettem a telefont, és megnyitottam a megfelelő oldalt.
— Andrijkám — mondtam halkan. — Nézzük meg, ki is itt az okos?
— Miről beszélsz? — zavarodott meg.
— Egy ötödikes feladat. Oldd meg mindenki előtt. Ha már ilyen nagy okos vagy.
Felé fordítottam a képernyőt, és megmutattam a szöveget.
„A busz két órán át haladt hatvan kilométeres óránkénti sebességgel. Ezután egy órát állt. Majd három órán át ment negyven kilométeres óránkénti sebességgel. Mekkora távolságot tett meg?”
— Léna, te megőrültél? — vörösödött el.
— Oldd meg. A vendégek előtt. Várok.
A vendégek összenéztek. Olyan csend lett a szobában, hogy hallani lehetett az óra ketyegését.
Andrij átvette a telefont, elolvasta a feladatot. Ajkai mozogtak, szemöldöke összeráncolódott, az arca megfeszült. Nyilván számolni próbált. Az egyik kolléga az ablak felé fordult, a másik a terítő mintáját kezdte tanulmányozni.
— Hát… itt a sebességek… össze kell adni… — motyogta.
— Hangosan, kérlek — kértem. — Hallja mindenki.
— Hatvan meg negyven… az száz kilométer? — mondta bizonytalanul.
— Rossz — feleltem nyugodtan. — Folytasd.
— Várj, hadd gondolkodjam! Itt valami csavar van!
— Gondolkodj. Nem sietünk. A csirke ugyan kihűl, de nem baj.
Körülbelül három percig szuszogott, valamit firkált a szalvétára, áthúzta, újra írt. A homloka izzadt.
A vendégek úgy ültek, mint a tűkön. A feleségek összenéztek, a férfiak a tányérjukat bámulták. Az egyik még a telefonját is elővette, de a felesége azonnal oldalba bökte.
— Százhúsz? — nyögte ki végül.
— Nem — mondtam. — Talán valamelyik vendég tudja a helyes választ?
Az egyik nő felemelte a kezét, és nyugodtan kimondta a helyes eredményt.
— Helyes! — mosolyogtam. — Látod, Andrijkám? Még a vendégek is okosabbnak bizonyultak nálad.
Elsápadt, kinyitotta a száját, becsukta, megint kinyitotta, de nem talált szavakat.
— Csak fáradt vagyok! Munka után nem fog az agyam!
— Akkor inkább ne beszéljünk többé az én eszemről mások előtt — mondtam egyenletes hangon. — Mert még a végén előveszek egy másik feladatot. Hatodikosat. Mondjuk törtekről.
A vendégek felnevettek — most már őszintén. Az egyik kolléga vállon veregette Andrijt:
— Megjártad, barátom. Jobb, ha most csendben maradsz.
Az este folytatódott, de Andrij többé nem viccelődött. Némán evett, a tányérját nézte, és igyekezett nem felnézni.
Amikor a vendégek elmentek, megpróbált magyarázkodni.
— Hiszen csak vicceltem… Tudod, hogy okosnak tartalak!
— Tudod, Andrij — mondtam, miközben leszedtem az asztalt —, az észről szóló viccek csak akkor viccesek, ha az ember sajátja rendben van. Neked viszont az ötödik osztály nem jött össze.
Megpróbált átölelni, de elhúzódtam.
— Nem kell. Inkább nyisd ki a tankönyvet. Matematikából.
Elment a hálószobába, hangosan becsapta az ajtót, és teljes hangerőre kapcsolta a tévét — sértődötten.
Másnap felhívott az egyik kollégája. Bocsánatot kért a kellemetlenségért, és elmesélte, hogy Andrij reggel az egész irodának magyarázkodott.
— Azt mondja, a feladat volt rossz — nevetett. — A feleségek meg már a csoportban beszélik. Galja azt írta: „Az enyém legalább a törteket tudja.”
— Add át neki az üdvözletem — feleltem. — És javasold, hogy hordjon magánál számológépet.
Este Andrij komoran jött haza a munkából, szó nélkül leült az asztalhoz.
— Milyen volt a napod? — kérdeztem ártatlanul.
— Csodás — morogta. — Hirtelen mindenki matematikus lett.
— Mi történt?
— Semmi… Galja a könyvelésről mindenki előtt megkérdezte, ki tudom-e számolni a százalékot!
Elmosolyodtam, és teát töltöttem neki.
— Na és, kiszámoltad?
Szó nélkül felállt, kiment az erkélyre, és úgy csapta be az ajtót, hogy megremegtek az ablakok.
Én pedig leültem a teáscsészével, megnyitottam a telefonomat, és elmentettem a hatodikos feladatokat. Törtekről és százalékokról.
Másnap Galja írt nekem: „Léna, te fantasztikus vagy! Tegnap a férjeink hazafelé végig ezt a feladatot vitatták. Az én Sásám bevallotta, hogy ő sem oldotta meg rögtön.”
Azóta Andrij a munkahelyén nem viccelődik. Egyáltalán. Fél fölöslegesen kinyitni a száját.
Jegyezze meg: okos feleséget vendégek előtt nem aláznak meg. Különben az ember maga válhat nevetség tárgyává. Az egész irodában. És aztán sokáig hallgathat.
És ti megbocsátanátok egy ilyen „tréfás” megjegyzést a férjetektől mások előtt, vagy ti is nyilvános tudáspróbát rendeznétek neki?
