A busz megállt a „Paskove” feliratú tábla mellett. Két ember szállt le róla: a hatvanéves helybeli lakos, Hanna Popova, és egy fiatal nő kerek pocakkal. Hanna felemelt két meglehetősen nehéz táskát, és magabiztosan elindult a széles, jól kitaposott ösvényen, amely a faluba vezetett, melynek házai már az útról is látszottak. A leendő anya viszont bizonytalanul körülnézett, majd sietve a nyugdíjas után indult.
– Kérem, várjon! – kiáltott Hanna után. – Nekem Paskovéba kell mennem. Arra van? – kezével a távolban látható házak felé mutatott.
– Igen. Kihez jöttél? – érdeklődött Hanna. – A faluban mindenkit ismerek.
– A Paskovokhoz.
– Nálunk a falu harmada Paskov – mosolygott Hanna.
– Szlava Paskovhoz.
– Á! Szlavkához! Akkor megmutatom a házukat. Rokona vagy nekik?
– Igen.
– És hogy hívnak? – faggatta tovább az idegent Hanna.
– Nasztya.
– No, gyere, Nasztya. Csak ne siess. A táskáim nehezek, neked meg sem üres a kezed.
Nasztya kezében valóban egy kopott utazótáska volt, törött cipzárral.
– Régen nálunk a faluban főleg Paskovok és Popovok éltek – mesélte közben Hanna. – De a háború idején, anyám mesélte, vagy húsz kitelepítettet hoztak ide. – Nekik már mindenféle vezetéknevük volt. Mostanra meg teljesen összekeveredtek.
Beszélgetés közben beértek a faluba. Látszott, hogy Nasztya elfáradt, melege volt.
– Na, itt van Szlavka Paskov háza – a zöld tetős – mutatott Hanna.
Ebben a pillanatban egy telt, magas, körülbelül negyvenéves nő lépett ki a tornácra.
– Ljudmila, idehoztam Szlavka rokonát. Fogadd a vendéget! – kiáltotta Hanna, majd továbbment a saját háza felé, amely a falu másik végén állt.
– Jó napot, jöjjön be – hívta be Ljudmila Nasztyát. – Szlava még nincs itthon, de fél órán belül meg kell érkeznie. Üljön le a padra az árnyékba, várja meg. Hozzak vizet?
Nasztya nehézkesen leült a fa alá ásott padra. Ljudmila hozott neki egy bögrényi vizet.
– Igyon. Nálunk finom a víz, kútból való.
Nasztya majdnem az egészet megitta. Az utolsó kortyot a tenyerébe öntötte, és megtörölte vele kipirult arcát.
– Köszönöm – mondta. – Maga Szlava mamája?
Ljudmila meglepetten nézett rá.
– Nem. Szlava a férjem.
– A férje? – kapta fel a fejét Nasztya. – Azt mondta, hogy nem nős.
– Nős, ahogy látod. És gyerekei is vannak. Látod ott azt a két kislányt, akik bogyót szednek? Nagyka és Vjerka – a lányaink. Van egy nagyobb is – Zahar. – De megint elment valahová biciklivel, pedig megmondtam neki, hogy hordjon vizet az öntözőhordókba! Majd ha hazajön az apja, kap tőle! Szóval Szlavának vannak gyerekei. És felesége is.
– Bocsánat, biztos rosszul értettem őt. Én megyek.
Nasztya felemelte a földről a táskáját, és a kapu felé indult.
– Nem. Ülj le. Szlavka mindjárt jön, és nekem is van hozzá néhány kérdésem – mondta Ljudmila, végigmérve a hívatlan vendég erősen kikerekedett alakját.
Nasztya engedelmesen visszaült a padra.
– Hol ismerkedtél meg Szlavkával? – kérdezte Ljudmila.
– Nálunk, Liszovóban először iskolát építettek, aztán tehénistállót. Újév előtt elmentek. Szlava megígérte, hogy eljön értem, de aztán nem válaszolt többé a hívásaimra. – A mostohaapám meg kidobott a házból. Azt mondta, menjek ahhoz, aki felcsinált – válaszolta Nasztya.
– És mikorra vagy kiírva? – kérdezte Ljudmila.
– Egy hónap múlva.
Ebben a pillanatban kinyílt a kapu, és egy negyvenöt év körüli férfi lépett be az udvarra.
– Na, itt is van Szlava – mondta Ljudmila, a ház udvarának közepére állva, csípőre tett kézzel, kérdőn nézve a férfira.
Nagyon kíváncsi volt, hogyan reagál majd a vendégre.
De Szlava barátságosan köszöntötte Nasztyát, és felment a tornácra.
– Ez nem Szlava – mondta zavartan Nasztya. – Bocsánat, én megyek.
– Állj! – állította meg Ljudmila. – Hová mennél? Ma már nem jár több busz, innen pedig semmivel sem tudsz elutazni. Az erdőben, egy bokor alatt akarsz éjszakázni? Gyere be a házba. Nálunk alszol.
Ljudmila megmutatta Nasztyának a szobát.
– Itt fogsz aludni. Most pedig menj, mosakodj meg, vacsorázni fogunk.
Az asztalnál Szlava, akinek a felesége már két szóban felvázolta a helyzetet, nagyon figyelmesen szemügyre vette a vendéget, majd megkérdezte:
– Nasztya, nem te dolgoztál Lisznojéban az étkezdében?
– De én – felelte.
Felállt az asztaltól, bement a másik szobába, és pár perc múlva egy albummal tért vissza.
– Na, nézd csak meg, nem ismersz fel itt valakit?
– Hát ő az, Szlavka – mutatott rá Nasztya az egyik fényképre.
– Járik, te madárijesztő! – kiáltott fel a férfi. – Elcsavartad a lány fejét, összehordtál neki egy hordó hazugságot, aztán leléptél! Na, kis unokaöcs! Na, te semmirekellő! Most rögtön felhívom Alevtinát!
Felkapta a telefont és tárcsázott.
– Jó estét, nővérkém. Hogy vagytok? Milyen a hangulat? Jó, mondod? Na, most még jobb lesz. Hol van Járik? A járásba ment? És mit keres ott?
– Vovka esküvőjére? Akkor gyertek át hozzánk Mihail-lal. Igen, most azonnal. Itt ül nálam a leendő menyetek, már majdnem kész unokával a hasában. Gyere, és meglátod.
Alevtina a férjével fél óra múlva megérkezett a szomszéd faluból. A kapu előtt hagyták az autót, és sietve bementek a házba.
– Nos, ismerkedjetek meg – mondta Szlava. – Ő Nasztya. Járik mindent elmesélt magáról. Csak valamiért rossz címet adott: azt mondta, Paskovóban lakik, nem pedig Berjozkiban.
– Így hát Nasztya hozzánk jött, hogy megkeresse. Úgyhogy készülj, nővérkém, mindjárt nagymama leszel.
– Furcsa, nekünk Járik semmit sem mondott, semmiféle menyasszonyról – csodálkozott Alevtina.
– Szerintem nem is akart megnősülni. Különben miért mutatkozott be nem Jaroszlávként, hanem Szlavaként? Gondolta talán, hogy szórakozik egy kicsit a lánnyal, aztán elmegy.
– Aztán ő majd kereshet valami Szlavát egy másik faluban. Szóval most nektek kell megoldani ezt az ügyet: Nasztya árva, nincs hová mennie. És egy hónap múlva szül. Kit vársz?
– Fiút – felelte Nasztya, lehajtva a fejét.
– Járikot most hiába hívnánk – mondta Mihail. – Holnap hazajön, majd beszélünk vele. Nasztyát pedig magunkkal visszük.
Amikor elmentek, Ljudmila azt mondta a férjének:
– Én meg eleinte azt hittem, te követted el ezt a disznóságot. Azt gondoltam, ha hazajössz, agyonütlek!
– Ugyan már, Ljuda, hát én ezért jártam volna el dolgozni? Itthon is elég gondom van, hogy még máshol is keressek.
– Érdekes, vajon tényleg Járik gyereke ez? – kérdezte Ljudmila.
– Nem tudom. És különben is, ez már nem a mi dolgunk, majd Alka meg Mihail elintézik.
Jaroszláv csak másnap estefelé tért haza. Amikor meglátta Nasztyát, meglepetésében azonnal lebukott.
– Na, fiam – mondta Mihail –, nem gondoltam volna, hogy ekkora csirkefogó vagy. Remélem, tudod, hogyan kell most viselkedned.
A családi tanács úgy döntött, hogy az esküvőt majd a baba születése után tartják meg. Addig pedig a lány náluk lakik.
A kisfiú időben megszületett. Erős, egészséges volt. Nagyon hasonlított a nagyapjára. Mihail szinte le sem vette róla a szemét, és az apja után nevezte el – Sztyepannak.
Szeptember végén pedig Ljudmilát és Szlavát meghívták az esküvőre. Nemcsak vendégként, hanem mint ültetett szülőket, hiszen Nasztyának már régen nem voltak rokonai…
