A mentőautó a falu legszélén, egy megbillent kerítésnél tette le őket, motorja felbőgött a felázott agyagon, majd visszahúzott a kórházi negyed irányába. A folyó felől fújó májusi szél nyirkosságot, tavalyi rohadást és a még el nem olvadt tajgai hóbuckák hideg leheletét hozta magával.
Igor egyenesen a palló nedves deszkáira dobta a nehéz utazótáskát, idegesen megrántotta a széldzsekije cipzárját, és alig leplezett, tehetetlen dühvel nézett az anyjára. El kellett érnie az ötkori helyközi buszt, hogy éjszakára visszatérjen a köztársasági fővárosba, ahol a tervezőirodában már égtek a határidős jelentések, és ami a legfontosabb: ahol ott állt az anyja háromszobás lakása, amelyet ő meg Marina gondolatban már felosztott egy hitelkiváltási lakáscseréhez.
— Mama, egyáltalán felfogod, mit tettél? — szólalt meg kétségbeesetten, de halkabbra fogva a hangját, nehogy a szomszédok meghallják. — Ötvennégy éves vagy, hét hónappal ezelőtt egy kiterjedt iszkémiás sztrók ért a jobb agyféltekédben! Az orvosok érthető orosz nyelven megmondták: paraparesis, maradandó munkaképesség-vesztés, állandó ápolásra van szükséged! A szanatórium három hónapra előre ki volt fizetve! Magánintézmény, ápolókkal, fizioterápiával! Te meg megmakacsoltad magad, aláírtad a visszautasítást, és eljöttél ebbe az isten háta mögötti porfészekbe, ahonnan a legközelebbi mentőtiszt is három kilométer gyalog! Ki fogja itt alád tenni az ágytálat?!
Varvara Mihajlovna a szülői ház lépcsőjének legfelső fokán állt, bal, egészséges kezével görcsösen kapaszkodva a bot hideg alumíniummarkolatába. Testének jobb fele idegennek tűnt, mintha csak durva, szurkos zsákvászonból varrták volna össze fityegő öltésekkel: a válla megereszkedett, jobb kézfejének ujjai tehetetlen ökölbe szorultak, merev jobb lábát pedig maga után kellett húznia a padlón, a lábujjával szántva a talajt. De az asszony általában nyugodt és szigorú, mélykék-szürke szemében olyan mély, makacs tűz égve izzott, amely előtt még a harmincegy éves fia is meghtrált.
— Az ágytálat kiviszem magam után, Igoreksa — mondta halkan, de kimérten. A beszéd nehezére esett, a szája jobb sarka kissé félrehúzódott, de a szavak súlyosan hullottak, mindenféle könnyáztatta asszonyi remegés nélkül. — Ne temess el idő előtt. Menj a buszhoz. Elkésel.
— Hát nem érted?! — csattant fel a fiú, és hangjában feltört a régi sérelem. — Marina terhes! Második gyerekünk lesz! Bővülnünk kell, úgy számoltunk, hogy a lakásodat kiadjuk, abból fedezzük az ápolódat és törlesztjük a hitelt! Te meg… te egyszerűen elmenekültél, hogy csak azért is tönkretedd az életünket! Hogy mindenki azt mondhassa: tessék, otthagyták a rokkant anyjukat megdögleni a faluban!
Varvara Mihajlovna lassan elfordította a fejét. Végignézett az elhanyagolt udvaron, amelyet felvert a tavalyi, rozsdaszínű gaz, a régi, kémény nélküli szaunán, meg a gerendaház esőztől megfeketedett falain, ahol valamikor még ott csengtek a szülei hangjai — az egyszerű, megalkuvást nem ismerő északi parasztoké, akik egész életükben senki előtt nem emeltek kalapot.
— A lakásért én dolgoztam meg, harminc évig vittem a könyvelést a gyárban — mondta harag nélkül, tompán. — És nem fogok egy állami ágyon meghalni idegen nők felügyelete alatt. Neked meg Marinának… a szemét szúrja a nyomorúságom. Szégyellitek, hogy az anyátokból, aki vezető volt, teher lett. Menj el, fiam. Húzd be magad mögött az ajtót.
Igor állt még egy percig, hangosan beszívva a nyirkos levegőt, megrántotta a vállát, megfordult, és a dagasztott agyagos keréknyomon elindult az országút felé, anélkül, hogy akár csak visszanézett volna. A kiskapu panaszos nyikorgással csapódott be.
Varvara egyedül maradt.
Az első hét az kiürült szülői házban olyan volt, mint a lassú ereszkedés a jeges vízbe. A ház négy éve állt lezárva — amióta az apja meghalt. A szobákban kihűlt kemencetégla, száraz nyírfaseprűk és évszázados por szaga terjengett. Ahhoz, hogy egyáltalán felmelegítsen egy teáskannát, Varvarának negyven percre volt szüksége: bal kézzel megtalálni a gyufát, az engedetlen jobb könyökével odaszorítani a dobozt, meggyújtani, odacipelni a kútvízzel teli kisbödönt, amit a szomszédok hordtak be neki a szénás vödrökbe az érkezése előtt.
Kétszer is elesett ezen napok alatt, egyenesen a konyha festett padlódeszkáira. A jobb lába megbicsaklott, a botja csörrenve repült a sarokba, Varvara pedig tehetetlen, nehéz zsákként zuhant a földre. Félórákig feküdt a sötétben, homlokát a durva deszkához nyomva, véresre harapva a száját, nehogy felüvöltsön az egész falu hallatára. Fejében vészharangként kongtak a fővárosi professzor szavai: „Ötvennégy évesen a neuroplaszticitás már csökkent. Csodákat ne várjon, Savina. Nyugodjon bele. Kerekesszék, járókeret, adaptív környezet. A kezét tornáztassa marokerősítővel, de a járás funkcióját már soha nem fogja teljesen visszakapni.”
„Nyugodjon bele” — visszhangzott a halántékában.
A nyolcadik napon Varvara valahogy odamászott a kemence melletti ládához, nekitámaszkodott a padnak, és felállt. Odalépett a poros ablakhoz, amely a veteményeskertre nézett.
Az üveg mögött tíz ár zsíros, fekete, nedves föld terült el. A föld lélegzett. A májusi esők után párolgott a fukar északi napfényben, magvakat, ekét és emberi kezeket követelve. Varvara anyja, a boldogult Pelageja Vasziljevna szokta mondani: „A föld, kislányom, él. Nem tűri a hamisságot, de ha alázattal mész hozzá, kiszívja belőled a nyavalyát az utolsó cseppig. A földnek zsigeri ereje van, a halottat is feltámasztja, ha az maga nem adja fel.”
Varvara a lábára terelte a tekintetét. Szürke melegítőnadrágban, kitaposott cipőben. A bal — élő, inas. A jobb — fa, idegen, mintha rönkből faragták volna.
— Azt már nem — hörgte a csöndes házba. — Szegényházba nem dugtok be.
Magára kapta a sötétkék munkásköpenyét, fogta a botot, és kiment az udvarra.
A bot a veteményesben használhatatlannak bizonyult. A fémvége undorító cuppanással süllyedt a puha feketeföldbe húsz centimérel mélyen, Varvara elvesztette az egyensúlyát, és az oldalára dőlt. Miután az első két métert négykézláb tette meg a nedves mezsgyén, lehorzsolva a térdét a tavalyi csalánszárakon, megállt. A föld összemázolta az arcát, és beült a bal kezén lévő körmök alá. A tehetetlen düh úgy fojtogatta, hogy elállt a lélegzete.
— Mit mászkálsz itt, Mihajlovna? Kincset keresel? — szólalt meg a mezsgye felől egy halk, rekedt hang.
Varvara felemelte a fejét. A kerítésnél Sztyepan Jegorovics állt — a hatvannyolc éves szomszéd, a téeszgarázs egykori brigádvezetője, egy köpcös, szigorú ember, aki úgy nézett ki, mint egy öreg vörösfenyőtuskó. A faluban tartottak tőle a nehéz természete és a nyerssége miatt: ha mondott valamit, az olyan volt, mintha fejszenyéllel csaptak volna le.
Varvara megpróbált az egyik könyökére emelkedni, arcát elöntötte a szégyen pírja.
— Hagyj békén, Jegorics. Anélkül is elég bajom van.
Sztyepan nem ment el. Nem kezdett el jajveszékelni, nem rohant oda felsegíteni sajnálkozó siránkozással, amitől Varvarát a városban a hányinger kerülgette. Szótlanul átlépte az alacsony léckerítést, odalépett, megállt mellette, és felülről nézett le az összemázolt köpenyére.
— A fiad elhúzott? — kérdezte.
— Elhúzott.
— Helyesen tette. Semmi keresnivalója egy makkegészséges embernek a női taknyolás körül. Te meg miért fekszel a sárban? Itt az ideje krumplit ültetni, május közepe van. A téesz feltárcsázta neked a földet traktorral, megkértem Fedykát, amíg még józan volt. De a barázdákat ki fogja meghúzni? Puskin?
— Vak vagy te, Sztyepan?! — szakadt ki a kiáltás Varvarából, és a könnyek kicsordultak a szeméből. — Nem látod?! A fél testem meghalt! A lábam nem lép, a karom lóg! Milyen krumpli?! Néha a budiig alig tudok elmenni!
Sztyepan guggolásba ereszkedett. Kifogott egy marék fekete földet, elmorzsolta a kérges ujjai között, és megszagolta.
— A föld, Varvara, nem ismeri a sajnálatot — mondta az öreg halkan, de súlyosan. — Neki mindegy, hogy főnök voltál-e vagy takarítónő, egészséges vagy félember. A földnek munka kell. Ha a házban ülsz a dunnán, őszre teljesen elvisz a bénulás, és eljön az Igoreksád a közjegyzővel. De ha kimész a barázdába, vagy megdöglesz a friss levegőn, ami szintén nem a legrosszabb vég, vagy talpra állsz. Válassz.
Felállt, átment a saját udvarába, majd tíz perc múlva visszatért. A karjában két nyaláb erős, simára gyalult, karvastagságú nyírfakarót és egy nehéz fa kalapácsfejet hozott.
Anélkül, hogy bármit elmagyarázott volna, Jegorics elkezdte leverni a karókat a középső mezsgye mentén, másfél lépésenként. Levert egy tucat karót fél méter mélyre, kifeszített közöttük egy vastag kenderkötelet két sorban — így egyfajta korlát jött létre, amely harminc méter hosszan nyúlt be egyenesen a veteményes mélyébe.
— Tessék, itt a járókereted — dobta a kalapácsot a fűre. — A botodat meg dobáld el, az az aszfaltra való. Kapaszkodj a karóba. Ha elérsz a mezsgye végére, elültetsz két vödör krumplit. Ha nem érsz el, a varjak lecsipegetik. A vetőmagot ott hagytam neked a tornácon. Apró, de fajta, „Udacsa”.
És elment, meg sem várva a köszönetet.
Másnap reggel elkezdődött a pokol, amiről az orvosi szakkönyvekben nem írnak.
Varvara reggel hatkor mászott ki a veteményesbe. A nap épphogy emelkedett a tajga csipkés fala fölé, a fű ezüstösen csillogott a hideg harmattól. Odahúzta a vetőburgonyás vödröt az első karóhoz. Bal kezével belemart a durva nyírfakéregbe. A jobb lába úgy állt, mint egy öntöttvas súly.
A bal könyöke azonnal felordított a tompa, éles fájdalomtól, amikor teljes súlyával rácsimpaszkodott a kérges nyírfakaróra, miközben a merev jobb lábfeje egy élettelen tuskóként csúszott utána a nedves feketeföldben. A hideg hajnali pára mélyen beleivódott a tüdejébe, és a hirtelen rátörő köhögési roham úgy rázta meg a meggyötört mellkasát, hogy a látása is elködösült egy pillanatra. De a szemközti kerítésnél ott állt Sztyepan, aki némán, karba tett kézzel figyelte a küzdelmét, arcán nem volt nyoma semmiféle sajnálatnak — csak az a könyörtelen, északi tisztesség, ami nem engedte, hogy bárki is meghaljon a saját sajnálatától. Varvara összeszorította a fogait, amíg a vér szét nem áradt a szájában, és egyetlen vad, kétségbeesett rántással előrelökte a testét a következő karó felé.
Az első héten hatszor esett össze, mire végigért a harminc méteres rögtönzött korláton. A kezei véresek lettek, a tenyerét feltörte a kenderkötél, a jobb lába pedig minden egyes lépésnél úgy égett, mintha savval öntötték volna le. De a nyolcadik napon valami megpattant a sérült agyában: a holt izmok hirtelen halvány, bizsergő jelet küldtek a talpának, amikor a sarkát a rögökhöz nyomta. Két héttel később már nem kellett teljes súllyal a kötélbe kapaszkodnia; csak ujjheggyel érintette a fát, míg a bal kezével a nehéz, rozsdás kerti ásót lóbálta. Sztyepan naponta egyszer átjött, némán letett egy liter friss tejet és egy darab házi sajtot a tornácra, és ha Varvara megpróbált köszönetet mondani, csak morogta, hogy ne pazarolja a levegőt a csevegésre.
A valódi vihar azonban nem a földeken, hanem a postán kezdődött, amikor június elején a faluba látogató postaautóból kilebegett egy hivatalos boríték. A levelet a regionális bíróság küldte, és a címe nem Varvarának, hanem a néhai férje nevére szóló telekkönyvi kivonatra érkezett, amit valaki titokban megpróbált átiratni.
Varvara a kötélbe kapaszkodva, zihálva olvasta a sorokat a konyhaasztalnál: valaki — valószínűleg a saját fia, Igor — egy hamisított, de ügyesen kivitelezett meghatalmazással már elindította a folyamatot, hogy a szülői házat és a mögötte lévő földet átjátssza egy ismeretlen építési vállalkozónak, aki luxuspanziót akart építeni a festői folyóparton. Marina, a menye már a bérleti szerződéseket is előkészítette, miközben Igor azt hitte, hogy az anyja tehetetlenül és némán rohad el egy vidéki zugban.
De a legnagyobb döbbenet még csak ezután következett. Amikor Varvara a szomszéd falu nyugdíjas bírójához, egykori iskolatársához, Fjodorhoz bicegett át a titkos iratokkal, a férfi egy sárguló, vastag dossziét húzott elő a fiókjából, amiről eddig senki sem tudott semmit.
— Hallgass ide, Varya, és nyisd a füled szélesre — mondta Fjodor rekedt, komor hangon, miközben egy régi, pecsétes papírt csúsztatott elé az asztalon. — A te drága férjed, Mihajlov, nem hirtelen szívrohamban halt meg négy éve. És a házat sem a bank terhelte meg annak idején. Igor nem a saját pénzéből akarja kifizetni a pesti hitelét, hanem abból a fekete alapból, amit a néhai apja talált a gyári archívumban, mielőtt elhallgattatták volna. És ez a ház… ez a ház nem a te neveden van, Varya. Hanem annak az embernek a törvényes örökösénél, akit a te nagyapád harminc éve elüldözött ebből a faluból. És az az ember most éppen úton van ide, hogy visszavegye a birtokot.
A konyhában hirtelen dermesztő csend lett. A nyár eleji légy sem zümmögött; csak a falióra ketyegett kegyetlenül hangosan, méricskélve az időt. Varvara a kezébe temette az arcát, de a szemeiben már nem a tehetetlen beteg kétségbeesése égett, hanem az a hideg, könyörtelen fény, ami a családi titkok mélyéről tört fel.
Külső léptek nesze hallatszott a tornácról. Valaki határozottan, kétszer egymás után megkopogtatta az ablakot, majd a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, és a küszöbön megjelent egy magas, idegen férfi, akinek az arcvonásai azonnal kísértetiesen emlékeztettek valakire, akit Varvara évtizedek óta halottnak hitt.
A magas, idegen férfi belépett a konyhába, és a tekintete azonnal Varvarára szegeződött. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben; a férfi vonásaiban ott égett az a kemény, hajthatatlan vonás, amit Varvara eddig csak a tükörben vagy a saját apja régi fényképein látott. Ez nem egy idetérő ingatlanSpekuláns volt, és nem is a bosszúálló örökös, akit Fjodor emlegetett. A férfi alig hallhatóan felsóhajtott, majd letette a nehéz bőr aktatáskáját az asztalra, és a jobb csuklójára pillantott – pontosan ugyanolyan mozdulattal, amilyen mozdulattal Varvara apja szokta megigazítani az óráját, mielőtt kiment volna a műhelybe.
— Jó napot, húgom — szólalt meg a férfi mély, rekedt hangon. — Látom, a gyógyszerek és a városi doktorok mégsem segítettek annyit, mint az öreg föld.
Varvara lélegzete elakadt. A szeme előtt egy pillanatra összefolytak a tárgyak; a fia által elárult ház, a bírósági iratok, a hamisítványok és az elmúlt hónapok pokoli küzdelme mind egyetlenetlen, torzító tükörképpé olvadt össze. Ez a férfi nem idegen volt. Ő volt András, az idősebb bátyja, akit a család negyven évvel ezelőtt holtnak hitt, miután egy brutális családi vita után, amely a gyár archívumának kifosztásáról és egy eltitkolt politikai feljelentésről szólt, éjszaka elmenekült a faluból. Az apjuk akkor azt hazudta a falunak, hogy a fiú elmenekült az országból, de a valóságban a nagybátyjuk rejtette el egy északi büntetőtelep nevében, és az a bizonyos „fekete alap”, amiért Igor most meg akarta vásárolni a házat, valójában nem pénz volt, hanem azok a dokumentumok, amelyek bebizonyították, hogy Varvara apja mentette meg a gyárat a tönkremeneteltől – és hogy Igor nem a saját erejéből építette fel a karrierjét a fővárosban, hanem annak a hírhedt építési vállalkozónak a pénzéből, akit András most évek óta próbált leleplezni.
Az ajtóban hirtelen nehéz, csikorgó lépések hallatszottak. A kiskapu felcsapódott, és a bejárati ajtó ismét kitárult; ezúttal nem egyedül Igor érkezett meg. A fiú a feleségével, Marinával és egy idegen ügyvéddel lépett be a konyhába, arcán diadalmas, de ideges mosollyal, mert azt hitte, hogy az anyja már aláírta a bírósági papírokat, vagy ha nem, hát a helyszínen kényszerítik rá.
— Na, mama, vége a játéknak! — lépett be Igor hangosan, de a szavai a torkára fagytek, amikor meglátta az idegen férfit az asztal mellett. — Te… te meg ki a fene vagy? Hogy kerülsz ide? Ez a ház a miénk, a bíróságon már mindent elintéztünk!
Varvara lassan, de határozottan felemelkedett a padról. A jobb lába még mindig sajgott, de a mozdulataiben már nem volt semmiféle bizonytalanság. Nem kapaszkodott a botba, és nem is kereste a fal támaszát. Odamart az asztalon heverő sárguló dossziéhoz, felvette, és a fia elé dobta.
— A bíróságon semmit sem intéztetek el, Igor — mondta Varvara olyan tiszta, erős hangon, hogy a fia hátrahőkölt. — A te drága pártfogód, akitől a lakásvásárlási előleget kaptátok, nem egy jótevő befektető. Ő az az ember, aki harminc évvel ezelőtt tönkretette a nagyapátokat, és most a ti nevetekben akarta megszerezni ezt a földet, hogy eltitkolja a gyár iratait. És te… te saját magadat adtad el egy olyan adósságért, amiről azt hitted, hogy csak egy kis banki hitel.
Marina sápadtan kapaszkodott a férje karjába, miközben az ügyvéd idegesen lapozgatni kezdte a papírokat, majd sápadt arccal visszalépett a tornác felé. Igor az apjára, Andrásra, majd az anyjára nézett, és a szemeiben a döbbenet lassan átadta a helyét a jeges iszonyatnak. Megértette, hogy az anyja nem a betegség elől menekült ide, hanem azért, hogy túlélje azt a hálót, amit a saját fia font köré a főváros csillogó fényei mögött.
András lassan felemelte a bőrtáskáját, kinyitotta, és egyetlen vastag, pecsétes iratot csúsztatott az asztal közepére.
— A tulajdonjogot ma reggel írták át a hivatalban — mondta halkan a báty, rák النتázva a fiúra. — Nem a bankra. Nem is a vállalkozóra. Varvara nevére. És most takarodjatok el mindketten a szülői házból, amíg a rendőrség meg nem érkezik a letartóítási paranccsal.
A konyhában ismét csend lett, de ez a csend már nem a tehetetlenség, hanem a feltárt igazság súlyos csendje volt. Varvara az ablakhoz lépett, kinyitotta a szárnyat, és a kinti friss, nedves föld szaga betöltötte a szobát, miközben a nap utolsó sugara besütött a kopott padlóra.
