— Már kiválasztottam a csempét anyának, Zsenya. Ne haragudj — közölte Szergej közömbösen a szobából, miközben én az előszobában a beakadt csizmám cipzárjával küzdöttem. — A te tizenharmadik havi jutalmadat utaltam át rá, pont elég a cseh csempére. Úgysem fogsz éhen halni, ugye?
A bal csizmám cipzárkocsija roppant egyet, és beleharapott a bőr redőjébe. Megmerevedtem a nevetséges pózomban, érezve, ahogy a vér az arcomba szökik.
A táskámban pittyent a telefon. Előhalásztam a készüléket. A képernyőn egy értesítés villogott: „Jóváírás: Jutalom. Összeg: 34 200 rubel.” És közvetlenül utána – egy terhelésről szóló üzenet. Nulla egyenleg.
Harmincnégyezer-kétszáz. Pontosan ennyit ért két hét szabadnap nélküli munka. Ennyit ért a homokszínű kabát, amit kinéztem magamnak. Már láttam magam benne. Most pedig – csempe. Cseh. Anyunak.
— Zsenya, beszorultál oda? — a férjem hangja vastag és lusta volt. — A borscs már kifut, te meg még mindig az ajtóban toporogsz.
kiegyenesedtem. A cipzárkocsi keserves nyikorgással engedett. A csizmák négyévesek voltak. Jó csizmák voltak, de mindennek van határa.
Céklafolt a tányéron
A tűzhelyen ott állt a lábos a borscsal. Merítettem Szergejnek egy tányérral. Bement, a csípőjén tartva a mackónadrágját – a gumija már teljesen kinyúlt. Leült az asztalhoz anélkül, hogy levette volna a szemét a telefonja képernyőjéről. Ott megint dörgött valami.
— Szerjozsa, három hónapja nézegettem azt a kabátot — mondtam, miközben leültem. — Felfogod, mit tettél? Egyszerűen benyúltál a pénztárcámba.
Szergej kanál után kanalat tömött a szájába.
— A kabát csak rongy, Zsenya — vetette oda, rám sem nézve. — Anyám fürdőszobájában meg káosz van. Minden mállik le. Tegnap sírt. Fiaként nem tehettem mást. Te erős vagy, majd keresel másikat. Az anyámnak viszont nagyobb szüksége van rá.
Befejezte az evést, eltolta a tányért, amelyen ott maradt a cékla nyoma, és visszament. Megnyikordult a fotel. Megint dörrent a virtuális ágyú hangja.
A fajanszon lévő rózsaszín foltot néztem. Néztem a hűtőszekrény törött fogantyúját, amit egy éve ragasztottam be szigetelőszalaggal, mert Szergejnek „nem volt rá ideje”.
Egy ponton rájöttem: én magam szoktattam ehhez. Kényelmes voltam, mint egy korlátlan előfizetés. Egészen addig, amíg az előfizetésből el nem fogyott a türelem.
Három kattintással
Bezárkóztam a hálószobába. Leültem az ágy szélére. A lábam érintette a linóleumot. Csend.
Elővettem a telefont. Ebben a házban én voltam a könyvelő, a szponzor és a technikai támogatás is. Az egész családi kommunikációs csomag az én kártyámhoz volt kötve.
Megnyitottam a fiókomat. Megkerestem Szergej számát.
„Leválasztja a számot a közös számláról?” — kérdezte a program.
„Igen” — válaszoltam.
Első kattintás. Második — megerősítés.
Automatikus fizetés a „lövöldözős” játékaira? Törlés.
Előfizetés az online mozira? Oda is azzal.
Otthoni router? Belépni a beállításokba… jelszót cserélni.
Három kattintás. Kivenni a pipát a „Közös csomag” mellől. Aztán megerősíteni a férj számának törlését. És — „Hozzáférésipont-jelszó módosítása”. Az okostelefon a kezemben felforrósodott, megerősítve: a saját életem megmentésére irányuló tranzakció sikeresen lezajlott.
Szerelőnek éreztem magam. Elvágtam a vezetékeket, amelyeken keresztül évek óta folyt el az életem. Nulla az egyenleg, Szerjozsa. Minden értelemben.
A nyílt mezőn
— Zsenya! — kiáltott át öt perc múlva. — Zsenya, hallasz? Eltűnt a netem! Nézd meg a routert, hátha újra kell indítani?
Nem válaszoltam. Elővettem az éjjeliszekrényből a papírkatalógust. Ahol az utolsó oldalon ott volt a homokszínű kabát.
— Zsenya, a rohamlövegem elakadt a nyílt mezőn! Most fognak kilőni! Elaludtál, vagy mi van?
Szergej a hálószoba küszöbén állt — borzosan, vörös arccal. A kezében szorongatta a telefont, amin pörgött a töltést jelző karika.
— Mi van az internettel? — szinte hörgött. — Mellesleg én fizetek érte!
— Nem, Szerjozsa — igazítottam meg a szemüvegemet. A középső ujjammal. — Én fizetek érte. Fizettem. Eddig a pillanatig.
Elakadt a szava. Tátva maradt a szája.
— Hogyhogy?
— Úgy, ahogy mondom. Mindent kikapcsoltam. A számod mostantól önálló. A lövöldözős játékaid is. A lakásban lévő wifinek pedig új jelszava van. Csak én tudom.
— Megőrültél? Most kell telefonálnom! Kapcsold vissza azonnal!
— A kapcsolat manapság drága, Szerjozsa. Mivel te úgy döntöttél, hogy az én pénzem közös, én úgy döntöttem, hogy a te kényelmed felesleges. Netet akarsz? Fizesd ki. A sajátodból. Abból, amit „benzinre” tettél félre, vagy amit az anyukádnak tartogattál.
Az egyenleg nem stimmelt
Szergej kiabálni kezdett. Az adósságról, a kicsinyességről, arról, hogy a rongyok miatt teszem tönkre a családot.
— Gyűlölöd az anyámat? — ordította. — Holnap elmegyek! Hozzá! Meglátjuk, hogyan fogsz énekelni egyedül!
— Menj csak — mondtam egyszerűen.
— Anyának a csempét már kiválasztottátok, a mestert elhívtátok. Majd segítesz neki. Egyúttal az internetet is kifizetheted nála.
Szergej elhallgatott. Megpróbált közelebb jönni, átkarolni.
— Zsenya, na jól van már… Felkaptam a vizet. De tényleg, anyánál káosz van. Figyelj, kapcsold vissza a netet, válaszolnom kell a srácoknak a chaten. Becsszó, a fizetésemből visszaadom.
— Az egyenleged nulla, Szerjozsa. És a bizalmi kereted is kimerült. Holnap megyek a kabátért. Te pedig nézz utána, mennyibe kerül a havidíj. Szokj hozzá.
Ott állt a folyosó közepén — nagy darab ember, nevetséges a kinyúlt mackónadrágjában. A kezében egy haszontalan műanyagdarabot szorongatott, ami az én befizetésem nélkül csak egy játékszer maradt.
Az erőforrás
Aznap este csend volt. Hosszú évek óta először nem hallottam a falon túlról a játékok zaját. Szergej az éjszaka felét forgolódással töltötte a kanapén. Hallottam, ahogy sóhajtozik, és ahogy kattogtatja a számítógép bekapcsológombját. Csoda nem történt. A digitális világban minden őszinte: nincs fizetés, nincs szolgáltatás.
Reggel újra megpróbálta.
— Zsenya… csak háromszáz rubel van a kártyámon. Az nem elég a tarifára. Esetleg te…
— Kérdezd meg anyádat, Szerjozsa. Ő biztos tudja, hol kell spórolni, ha már az ő csempéje fontosabb volt.
Felhúztam a csizmámat. Ezúttal nem akadt el a cipzár. Ránéztem.
— Megyek a kabátért. Későn jövök. A leves a hűtőben van, melegítsd meg magadnak.
Negyven négyzetméternyi szabadság
Kiléptem a lépcsőházból. A levegő nyirkos volt, olvadt hó illata érződött. Elmentem az üzletbe, felpróbáltam a kabátot. Tökéletesen állt. A színe elegáns volt és nyugodt — teveszőr.
A zsebemben pittyent a telefon. Szergej üzenete érkezett: „Anyámnál vagyok. Későn jövök.”
Holnap majd elkezdi izzítani a telefont. Esküdözni fog, és az anyját hibáztatja majd. De én már félretettem a pénzt egy új csizmára is — olyat választok, aminek a cipzárja soha nem akad el. Az életemben többé semminek sem szabad beszorulnia.
Ebben a házban újra én döntök. És ez a legjobb mérleg, amit valaha készítettem.
Ha a történet visszhangra talált a szívedben — jelezd, nagyon fontos számomra az olvasói támogatás.
