– De hát nem eszem majonézt, nagyi. Nem eszem.
– Vedd csak el, mondtam. Nekünk a nagyapáddal minek két vödör? Azért vettem, mert az egyik neked, a másik nekünk – a nagymama átnyújtott az unokájának egy kisebb, literes vödröt, és válogatósan a szemébe nézett.
– Nekem nem kellett volna venni.
– Hogyne kellett volna, Szvétácska, amikor kettőt adtak egy áráért? Újévi ünnepek vannak. Olivérsalátára bőven elég lenne. Úgysem egyedül ünnepelsz, sokan lesztek ott.
Szvetlana újra vitába akart szállni, és elmagyarázni, hogy ezek az akciók csupán marketingfogások, de a már nyitott száját végül becsukta. A nagymama és a nagyapa nagyon nehezen viselték az efféle helyzeteket. Kinek lenne kedve megtudni, hogy a saját pénzét adta oda, miközben spórolhatott volna.
– Rendben, köszönöm – Szvetlana még kissé előre is hajolt.
A nagymama ezt a meghajlást gúnynak vette.
– Mindig csak csinálod itt magad, nem tudni, minek. Inkább férjhez mentél volna, akkor okosabb lennél. Anyád hetente kérdezi: nem találkozol-e valakivel? Én meg hallgatok.
– Mondd neki, hogy igen, találkozom, csak nem beszélek róla, félek megijeszteni a boldogságot.
Szvetlana letette a majonézes vödröt az előszobai kisszekrényre, és elkezdte felhúzni a csizmáját. Benézett a nagyszülőkhöz elbúcsúztatni az óévet, most pedig már indult is a barátnőkhöz az újévet köszönteni.
– Maradhatnál még egy kicsit.
– Nem lehet, nagyi, már így is elkéstem.
– Jól van, fuss csak, boldog új évet, unokám!
– Szia, nagypapa! – kiáltotta Szvetlana, miközben átölelte a nagymamát.
– Menj csak, menj – kezdett integetni a nagymama, elküldve az unokáját. – Hideg van odakint, hívj taxit!
– Szia!
Szvetlana az új, rövid bundácskájában és a szép csizmájában egyáltalán nem az időjárásnak megfelelően volt felöltözve. De hát hogyan ne mutatta volna meg a barátnőinek, hogy saját maga meg tudja keresni a pénzt bundára, telefonra, sőt még csizmára is. Büszke volt rá, hogy sikerült jó, magas fizetésű állást találnia.
Szvetlana lelkesedéssel telve szökkent ki a lépcsőházból, előre érezve az ünnepi mulatságot. Sietett, miközben próbált a lábán maradni. Az új csizmák, amelyeket leárazáson vett, de így is nagyon drágán, rettenetesen csúsztak. Még jobban lehűlt a levegő, a talp teljesen megkeményedett és síkossá vált.
Egyensúlyoznia kellett, kis futásokkal haladt az ösvény mentén, a havon, miközben lengette a majonézes vödröt. Hogy azt se ejtse el, a fülét a csuklójára akasztotta. El kellett mennie a gyár hosszú kerítése mellett, majd kiérni a főútra, ahol könnyebb volt taxit fogni.
– Igen. Burgonya, savanyú uborka, sárgarépa, kolbász. Ezek a zöldségek mindjárt nagy keveredésbe kezdenek – varázsolt vidáman a konyhában Marina Vasziljevna.
Próbált viccelődni, várta a fiát. Általában a barátaival ünnepelte az újévet, de most este felhívta, és közölte, hogy hazajön, megváltoztak a tervei.
Marina december 31-én csak este nyolckor ért haza az ügyeletről, szinte egyenesen az ünnepi asztalhoz, ahogy mondani szokás, most pedig sietett. A férjének azonnal kijelölte a helyét a konyhában, és kiosztott neki néhány feladatot.
Igor Ivanovics igyekezett, fújtatott a vágódeszka fölött, miközben szeletelte a zöldségeket.
– Apróbban vágd, Igor, a salátába tényleg egészen apróra kell – csóválta a fejét Marina, de nem vette el tőle a munkát.
– Még meg kellett volna kérni Nyikolát, hogy vegyen felvágottat. Három emberre szerintem kevés lesz.
– Elég lesz az, minek annyi étel, megint marad, aztán egész hétvégén salátát eszünk.
Tíz perc múlva megérkezett a fiú, az anya ránézett az órára. Este tíz volt. Elkezdte kipakolni a szatyrokat, majd hirtelen elterelte a figyelmét valami, és hunyorítva ránézett a fiára.
– A zöldborsót megvettem – mondta Nyikola azonnal.
– Milyen borsót, itt a konzerv, látom, hogy megvetted. De a majonéz?
– Majonéz? Azt nem vettem. Nem emlékszem, hogy kérted volna.
Az anya belenézett a telefonjába, és bólogatott.
– Igaz is, elfelejtettem. De milyen saláta az majonéz nélkül? Fiam, szaladj el a legközelebbi boltba.
Nyikola fintorgott, legszívesebben leült volna a kanapéra és kifújta volna magát.
– Mindjárt.
Idén nem sikerült a szokásos társaságban összegyűlni újévet ünnepelni. Két barátnál ebben az évben gyerek született, egy másik barátnál pedig a harmadik gyerek lett egyéves. Valahogy úgy alakult, hogy valaki megbetegedett, valaki rokonokhoz utazott, valaki a családjával maradt, így Nyikola végül a szüleihez ment. Idén egyedül ő volt pár nélkül.
A szülei nem zaklatták kérdésekkel a házasságról és a közelgő unokákról. De persze aggódtak.
Nyikola kilépett a szabadba, felhajtotta a gallérját, még hidegebb lett.
– És a majonéz? Nem látom – kérdezte a férfi az eladótól.
– Hát… – az eladó végignézte a hűtős polcokat. – Nincs. Mind elfogyott.
Nyikola teljesen megzavarodott. Majonéz – és elfogyott. Kilépett a ház melletti kis boltból, és körülnézett. A nagy szupermarketig, ahol biztosan van majonéz, úgy tíz perc gyalog. Le lehetett volna vágni az út mentén.
Kicsit közelebb volt egy másik bolt is – mint a patikák, minden sarkon építettek belőlük –, de úgy döntött, nem kockáztat, inkább elmegy a nagy szupermarketig.
A keze kezdett átfagyni, Nyikola a zsebébe dugta, és elindult az út mentén. Errefelé ritkán jártak gyalogosok: két sor fa mögött a gyár területe húzódott, esténként itt senkivel sem lehetett találkozni, pláne szilveszter éjjel.
Nyikola felgyorsította a lépteit. Egy pillanatban úgy tűnt neki, mintha valaki segítségért kiáltana. Meg is állt, hátrafordult. Autók zúgása, az aszfalton súrlódó gumik zaja – és semmi más.
Ment tovább.
– Se-gít-se-nek – hallatszott most már tisztán Nyikola felé.
Ismét megállt. A hang remegett, mintha már nem kértek volna, hanem könyörögtek. Nyikola körülnézett, közelebb lépett egy hókupachoz.
– Hé, ki van ott?
A női hang ismét megszólalt. Most már egyértelmű volt, hogy valahol előrébb segítségért kiáltanak.
Nyikola gyorsított a léptein, és az úttal szemközti oldalt kezdte pásztázni. Szvetlanát nem vette észre azonnal. Először a hóban hagyott nyomokra figyelt fel, egészen közel a hótorlaszokhoz, és felmászott arra. Itt nagyobb kupacok voltak: az utat úgy takarították, hogy a havat a fák mellett halmozták fel.
Szvetlana már félig ülve, félig fekve volt a hóban.
– Segítsen! – emelte fel a kezét Szvetlana, és olyan hangosan mondta, ahogy csak tudta.
Nyikola azonnal odament hozzá.
– Beszorult a lábam – mutatta meg.
Körülnézett, és elkezdte kikaparni a havat. Így is volt: a lába, pontosabban a csizmája két deszka közé szorult, pont belecsúszott egy nyílásba, ahonnan sehogy sem akart kijönni.
– Hogy keveredtél ide, és egyáltalán hogyan jutottál ide?
– Ott – mutatott kissé arrébb az út mentén. – Megcsúsztam, és a hóban kötöttem ki. Visszamászni nem tudtam, elindultam a fal mentén, aztán itt…
– Valami palló lehet – tippelte Nyikola.
– Próbáljuk meg lehúzni a csizmát.
Elkezdte megpróbálni kihúzni a lábát a csizmából.
– Már próbáltam, nem megy.
Nyikola rálépett a deszkára, kitapogatta a szélét.
Megpróbálta megemelni a pallót, de nem sikerült. A deszkák odafagytak a hóval és földdel kevert réteghez. Nyikola ugrálni kezdett rajtuk, hogy megmozdítsa őket, ásni is próbált, de a szerkezet széles és hosszú volt.
– Rendben – egyenesedett fel, hogy levegőt vegyen. – Valószínűleg szakembereket kell hívni.
Szvetlana kifújta a levegőt.
– A telefonomat a nagyszüleimnél hagytam.
Nyikola elmosolyodott, és a zsebébe nyúlt. Az ő zsebében sem volt telefon.
Átkutatta az összes zsebét.
– Én is telefon nélkül vagyok. Vagy kiesett, vagy otthon maradt.
– Akkor kimegyek az útra, hátha valakinél van szerszám.
Levette a kabátját, betakarta vele Szvetlanát, majd felmászott.
– Nem próbáljuk meg együtt kifeszíteni a deszkát? – javasolta Szvetlana.
– Próbáljuk meg, és ha nem sikerül, elmegyek segítségért – bólintott Nyikola.
Szvetlana nagyon félt egyedül maradni, teljes erejével nyomta a deszkát, és minden maradék erejével húzta kifelé a lábát. Nyikola ránézett:
– Ha kellemetlen lesz, azonnal szólj – mondta, és ő is húzni kezdte a csizmát.
A deszkák bírták a terhelést, Szvetlana összeszorította a fogát, a csizma pedig, amely nem számított ilyen bánásmódra, békésen elvált a talpától.
Szvetlana még fel is kiáltott.
– Történt valami?
– Nem – rázta a fejét.
Nyikola felkapta őt a karjába, és kivitte az útra.
– Hát, megmentettelek, csak a csizma kár érte – nevetett fel, megkönnyebbülve, hogy minden a háta mögött van. – Ez meg micsoda? – kérdezte, az alkarja fölött lógó vödörre mutatva.
Szvetlana nagyot sóhajtott, és rezzenéstelen hangon felelte:
– Majonéz.
– Milyen majonéz?
– Közönséges. A nagymamám adta.
Nyikola döbbenten nézte a vödröt.
– Amikor a földre kerültem, nem volt időm levenni a kezemről, aztán már mindegy volt – magyarázta.
Megcsóválta a fejét, és felnevetett.
– Én meg épp majonézért indultam a szupermarketbe. Oda – mutatott a kezével.
Nyikola ránézett az órájára.
– Hűha. Negyven perc múlva újév.
– Tessék? – Szvetlana, miközben még mindig a havat rázta le magáról, nem akarta elhinni, hogy ilyen sokáig feküdt ott a hóban, a hidegben.
Szvetlana elszomorodott. A barátnőkhöz ennyi idő alatt már nem jut el, a nagyszüleihez sem nagyon. Taxit most nem lehet hívni. Ráadásul a lába is sajgott.
– Hogy vagy? Hívjak neked taxit? Vagy inkább gyere hozzánk, az anyukám orvos, megnézi a lábad. Aztán majd mész tovább. Ki tudja, nem kell-e kórházba menni.
Szvetlana állt, és nem tudta eldönteni, mit tegyen.
– Tessék, a majonézed – nyújtotta felé a vödröt. – Nekem nincs rá szükségem.
– Menjünk, nincs messze a házam – mutatott a lakótelep felé. – El tudsz jönni gyalog, vagy fogjunk egy kocsit?
Szvetlana megrázta a fejét, és elindult. Kényelmetlen volt talp nélkül menni. A lábujjára lépett, és a férfi erős vállára támaszkodott.
Az anya nagyon meglepődött, hogy a fia ilyen későn és egy lánnyal tért vissza. Az ajtóban állt, tétován, nem tudta, mit mondjon.
– Jó estét, boldog közelgő újévet – Szvetlana szólalt meg először.
– Anya, nézd meg a lábát, hátha mentőt kell hívni.
– Igen-igen, persze, fáradjanak be. Igor, segíts – hívta az asszony a férjét.
Szvetlana a kanapén ült, teljesen betakarózva egy pléddel. Nyikola segített a szüleinek megteríteni. Éjfél előtt öt perccel minden készen volt. Nyikola felbontotta a pezsgőt, és megtöltötte a poharakat.
De minden beszélgetés csak arról szólt, ami történt.
Marina Vasziljevna megvizsgálta Szvetlana lábát, és azt mondta, nincs semmi komoly baj.
– Szerencse, hogy végig mozogtál. Ha lefeküdtél volna a hóra… – az anya nem fejezte be a mondatot, témát váltott, és a fiára nézett.
– Szép lány – mondta halkan a férjének Marina, amikor kimentek a szobából a konyhába. – Ilyen kellene a mi fiunknak is.
Igor bólintott.
Szvetlana egy óra múlva elaludt. Reggel Nyikola elvitte a kórházba, és megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van vele.
– Nagyon köszönöm neked – hálálkodott Szvetlana újra és újra. – Ha nem jössz el mellettem…
– Ez mind a majonéz miatt van. Ha lett volna otthon majonéz, sehová sem indultam volna.
Mindketten felnevettek.
– Vissza kell adnom a csizmádat az anyukádnak – nézett le a lábbelijére.
– Elviszlek haza, és elhozom a csizmát, hogy ne kelljen a városban mászkálnod. Inkább pihenj. Hívjak taxit?
– Igen, jó lesz – egyezett bele Szvetlana. – Csak be kell ugranom a telefonomért a nagyszüleimhez.
– Aha, rendben – válaszolta.
A nagymama a fejét fogta, amikor Szvetlana elmesélte, hogyan töltötte az újévi éjszakát. Nyikola mindenkit biztosított róla, hogy már minden rendben van. Hamarosan mindenki megnyugodott, teát ittak, sokáig ültek az asztalnál, beszélgettek.
A nagyszülőktől Nyikola és Szvetlana csak késő este indultak el. Amikor a fiatalok mögött becsukódott az ajtó, a nagymama elgondolkodva mondta ki hangosan:
– Jó pár lesz belőlük. Nyikola illik hozzá.
A nagyapa helyeslően bólintott.
– Van kedved elmenni valahova? – kérdezte Nyikola, amikor Szvetlanától indult el. – Moziba vagy bárhová máshová.
Szvetlana sejtelmesen elmosolyodott.
– Bárhová, csak legyen ott meleg, és ne legyenek deszkák.
– Rendben – felelte, majd hozzátette: – És majonéz se legyen, azt nem igazán szeretem.
– Tényleg? – kiáltott fel majdnem Szvetlana. – Én sem.
– Akkor jó, megegyeztünk – válaszolta Nyikola.
