Alisza ezzel szemben különös könnyűséget érzett, mintha odabent valami a helyére kattant volna. Ránézett a telefonja kijelzőjére, de nem azért, hogy írjon valakinek vagy hívást indítson. Csak tartotta a kezében, mint egy horgonyt, hogy ne ragadja el a megszokott forgatókönyv: a szabadkozás, a magyarázkodás, a „megértésre” irányuló próbálkozások, amelyek mindig ugyanúgy végződtek.
— Akkor megegyeztünk — mondta Gyenyisz, miközben kinyitotta a hűtőt. — Így én is nyugodtabb vagyok.
Kivette a húsos dobozt, amit a nő előző nap sütött, és meg sem kérdezte, szabad-e. Fogott egy villát, és ott az asztal mellett állva enni kezdett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Alisza néhány másodpercig figyelte őt. Odabent nem érzett sem féltékenységet az ételei miatt, sem fájdalmat. Csak egy józan gondolat volt benne: „Jól van. Mostantól minden igazságos lesz.”
— Akkor legyen így — folytatta nyugodtan. — Holnap reggel bemegyek a bankba, és módosítom a beállításokat a kártyámon, amivel a rezsit fizetem. Mostantól csak azt fizetem, ami rám vonatkozik. Te pedig, mint családfenntartó, fizeted azt, ami rád és a te vagyontárgyaidra vonatkozik.
Gyenyisz nyelt egyet, majd felhorkant.
— Milyen vagyontárgyakra?
— A terepjáródra — válaszolta Alisza higgadtan. — És anyád lakására. A számlákon elég sok tétel szerepel, és nem szándékozom tovább cipelni őket, ha már egyszer úgy döntöttünk, hogy mindenki maga fizet.
A férfi megmerevedett, kezében a villával.
— Várj csak… Hiszen te magad mondtad: „az én számláim”.
— Pontosan — Alisza nem emelte meg a hangját. — Az én számláim. De annak a lakásnak a számlái, amely hivatalosan Galina Ivanovna tulajdona, nem az én számláim. Azok a tulajdonos számlái. Te látni akarod, hova megy a fizetésed. Hát meg fogod látni: a lakásra, amelyben laksz.
Gyenyisz letette a villát.
— Te ezt most komolyan gondolod? Hiszen egy család vagyunk.
Alisza halványan elmosolyodott – öröm nélkül, de harag nélkül is.
— A család, Gyenyisz, az, amikor a döntéseket közösen hozzák meg. Nem pedig az, amikor „anya azt üzente”, te pedig ítéletként hozod a szavait. Ha a szabályok megváltoztak, akkor mindenkire vonatkoznak.
A férfi ellökte a dobozt, és olyan élesen csapta be a hűtőajtót, hogy a polcok beleremegtek.
— Én csak rendet akartam teremteni! Te meg elkezded kiforgatni a szavaimat.
— Semmit nem forgatok ki — felelte Alisza. — Egyszerűen beleegyeztem. És végrehajtom.
Azon az éjszakán Gyenyisz nyugtalanul aludt. Sokáig szuszogott, forgolódott, felkelt vizet inni, és tüntetően koppantotta a poharat a pulton. Alisza némán feküdt, és nem azon járt az esze, hogyan béküljenek ki, hanem azon, mennyi időt pazarolt el egy olyan életre, amelyben a munkáját természetesnek vették.
Reggel Gyenyisz gyorsan elkészült és elviharzott, el sem köszönt. Alisza nyugodtan megitta a teáját, felöltözött, és ő is elindult a dolgára. A munkahelyén hosszú idő után először érezte magát összeszedettnek. Amikor a kollégák a dohányzóban vagy a kávégépnél viccelődtek, nem próbálta erőnek erejével fenntartani a beszélgetést. Csak tette a dolgát, és nyugtázta magában: már csak egy kevés, és nem úgy fog hazajárni, mint egy helyre, ahol csak szemrehányások várják.
Este, amikor Alisza hazaért, Gyenyisz a konyhában ült, és egy jegyzetfüzetben számolt valamit. Mellette ott hevert a számológép, mintha hirtelen pénzügyi elemzővé vált volna.
— Merre voltál? — kérdezte köszönés nélkül.
— Dolgoztam — felelte Alisza. — Mint mindig.
— És munka után?
— A bankban. Intéztem a pénzügyi ügyeimet — tette a táskáját a székre, és nyugodtan levette a kabátját. — Ahogy megbeszéltük.
Gyenyisz teátrálisan letette a tollat.
— A bankban volt a hölgy… És tudod-e, hogy holnap esedékes a lakás rezsije? Nagy összegről van szó.
— Tudom — felelte Alisza. — Ezért mondom: fizesd be. A lakás tulajdonosa, vagy az, aki úgy döntött, hogy ő a „családfenntartó”, ezt gond nélkül megteheti.
— De hát te is ott laksz! — vágta rá élesen a férfi.
— Te is ott laksz — felelte ugyanolyan nyugodtan Alisza. — De a lakás nem az enyém. Nem én vagyok a tulajdonos. Nem én írtam alá a szerződéseket. Én csak hosszú hónapokon át fizettem azt, ami neked és anyádnak kényelmes volt.
Gyenyisz hirtelen felpattant.
— Anyámnak nem kötelessége minket eltartani! Így is lakást adott nekünk.
— Neked adott lakást — pontosított Alisza. — Te pedig a saját kényelmedben élsz, észre sem véve, ki fizeti meg a komfortodat. Most pedig te magad mondtad: mindenki fizessen magának. Én csak támogattam az ötletedet.
Másnap reggel Galina Ivanovna telefonált, amikor Alisza épp csak kijött a fürdőből és a munkához készülődött. A hívás olyan nyers volt, mintha nem is beszélgetés, hanem vallatás kezdődne.
— Alisza — a hang a kagylóban hideg és parancsoló volt. — Gyenyisz azt mondta, hogy megtagadod a közüzemi számlák kifizetését. Ez mégis mi akar lenni?
Alisza megtörölte a kezét a törölközővel, és udvariasan, de határozottan válaszolt:
— Jó reggelt, Galina Ivanovna. Gyenyisz tegnap közölte, hogy mostantól minden számlámat magam fizetem, és áttérünk a külön kasszára. Én egyetértettem vele. De az ön lakásának a rezsije, ami az ön nevén van, nem az én számlám.
— Ez a családunk lakása! — vágott közbe élesen az anyósa. — Ott laksz. Használod a vizet, az áramot, a fűtést.
— Igen, használom, ahogy Gyenyisz is. Ha Gyenyisz azt akarja, hogy minden külön legyen választva, akkor oldja meg ezt a kérdést mint az ön fia, és mint egy férfi, aki családfenntartónak nevezi magát. Nem a botrány kedvéért utasítok el bármit is. Egyszerűen csak betartom azokat a szabályokat, amelyeket velem közöltek.
A vonalban csend támadt, majd Galina Ivanovna még élesebb hangon folytatta:
— Azt hiszed, te vagy a legokosabb? Mindig is tudtam, hogy nehéz eset leszel. Gyenyisznek támogatásra van szüksége, nem könyvelésre.
Alisza érezte, ahogy a mellkasában feltámad a megszokott szorongás, de nem hagyta, hogy félelemmé váljon.
— Gyenyisznek nem támogatásra, hanem felelősségvállalásra van szüksége — mondta. — És ha önök arra a következtetésre jutottak, hogy „túl sokat költök”, akkor mostantól mindenki a saját pénzét költi, és látja, mire megy el. Ez így tiszta sor.
— Majd még beszélünk! — vetette oda az anyósa, és megszakította a hívást.
Alisza letette a telefont az éjjeliszekrényre, és komótosan megitta a teáját. Furcsán nyugodt volt. Mintha valaki végre kikapcsolta volna azt a háttérzajt, amely évek óta zúgott a fejében.
Este Gyenyisz sötét arccal, mint a viharfelhő, ért haza. Már a küszöbről odavetette:
— Beszélt veled anyám.
— Igen — bólintott Alisza. — Azt kérdezte, miért nem fizetem a rezsit az ő lakása után.
— És miket hordtál össze neki?
— Ugyanazt, amit neked — Alisza feltette a teavizet a tűzhelyre. — Külön kasszán vagyunk. Én a saját számláimat fizetem. A lakás nem az enyém. Tisztán akartad látni, hova megy a fizetésed, emlékszel? Hát most meg fogod látni.
Gyenyisz megállt a konyha közepén, mintha nem tudná, hova tegye a kezét.
— Ugye tudod, hogy egy normális feleség nem így viselkedik?
Alisza lassan felé fordult.
— Egy normális férj pedig nem azzal jön haza, hogy „anya azt üzente” — mondta. — Egy normális férj azt mondja: „Alisza, gondoljuk át, mi lenne nekünk a legjobb”, és vállalja a felelősséget. Nem pedig áthárít mindent a feleségére, aztán még meg is vádolja azzal, hogy költekezik.
Gyenyisz összeszorította az állkapcsát.
— Megalázzol engem.
— Nem — felelte Alisza. — Csak nem mentelek meg többé a saját döntéseid következményeitől.
A férfi hirtelen sarkon fordult és kiment a szobából, nehéz csendet hagyva maga után. A tűzhelyen fütyülni kezdett a teafőző, és ez a hang Alisza számára szinte megnyugtatónak tűnt.
A következő napok a hétköznapi teendők néma háborújává váltak. Gyenyisz tüntetően „saját magának” vásárolt ételt, és a hűtő egy külön polcára pakolta. Megszokásból azonban többször is Alisza főztje után nyúlt, de minden alkalommal megtorpant, mintha hirtelen eszébe jutnának az „elvei”. Alisza valóban kevesebbet kezdett költeni, de nem azért, mert spórolt magán. Egyszerűen nem kellett többé mások költségvetési réseit betömnie.
Egyik este Gyenyisz telefonnal a kezében lépett be a konyhába.
— Anya azt mondta, hogy ha ennyire ragaszkodsz az elveidhez, akkor megkérhet minket, hogy költözzünk el.
Alisza felnézett.
— Hadd kérje — válaszolta nyugodtan. — Ez az ő lakása. Joga van hozzá.
Gyenyisz összezavarodott, mintha más reakcióra számított volna.
— Te… te nem félsz?
— Attól félek, hogy úgy kelljen élnem, ahogy eddig — mondta Alisza. — Hogy dolgozom, fizetek, tűrök, cserébe pedig azt kapom, hogy „túl sokat költesz”, meg hogy „anya azt üzente”. Ez az, ami igazán félelmetes.
A férfi egy lépéssel közelebb lépett.
— És mit javasolsz?
Alisza elzárta a tűzhelyet, megtörölte a kezét, és figyelmesen, gyűlölet nélkül nézett rá.
— Őszinteséget javaslok, Gyenyisz. Ha külön kasszát akarsz, akkor legyen az valóban külön. Ha családot akarsz, akkor a családban „mi” van, nem pedig „anya és én ellened”. Ha erre nem állsz készen, akkor tisztáznunk kell, hogyan tovább.
Gyenyisz lesütötte a szemét. Hosszú idő után először nem talált azonnal választ. Talán most villant át először az agyán, hogy a „pénzcsap”, amit olyan magabiztosan próbált elzárni, nem csak a pénzről szólt. Alisza készségéről szólt, hogy mindent a hátán cipeljen, csak ne legyen otthon probléma.
— Én… beszélek anyámmal — mormogta végül. — Túllőtt a célon.
Alisza alig észrevehetően bólintott.
— Rendben. De én nem térek vissza oda, ahol csak pénztárcának néznek.
Azon az éjszakán Gyenyisz sokáig ült a szobában és a telefonján gépelt. Alisza nem kérdezte meg, kinek és mit. Neki más volt a fontos: először érezte, hogy az ő „igen”-jének és „nem”-jének súlya van. Hogy nem kell kiabálnia, hogy meghallják, és nem kell sírnia, hogy sajnálják. Elég egyszerűen, nyugodtan beleegyezni. És végrehajtani.
Reggel Gyenyisz már a tegnapi agresszió nélkül lépett oda hozzá.
— Alisza — mondta halkan. — Befizettem a rezsit. És… a hitelt is, mint mindig. Nem sok maradt nekem.
— Ezek a te kiadásaid — felelte a nő. — Te magad választottad őket.
A férfi bólintott, és ebben a bólintásban több megértés volt, mint az összes korábbi „én vagyok a családfenntartó” kijelentésében.
— Lehet… lehet, hogy tényleg valamit rosszul csináltunk — mondta Gyenyisz. — Nem gondoltam, hogy a te oldaladról ez így néz ki.
Alisza hosszan nézte őt. Nem ugrott a nyakába, nem olvadt el az „elismeréstől”. Csak rögzítette magában: a férfi most először nem azt mondta, hogy „anya mondta”, hanem azt, hogy „én nem gondoltam”.
— Próbáljuk meg másképp — mondta a nő. — De tényleg másképp. Küldöncök és parancsok nélkül.
És Gyenyisz, aki egy hete még győztesként vonult be a konyhába, most diadal nélkül állt előtte. Úgy állt ott, mint aki először értette meg: a házasságban nem lehet nyerni a partner ellen. Mert akkor mindketten veszítenek.
Alisza megfogta a táskáját és elindult munkába. Útközben úgy érezte, mintha a levegő is kitisztult volna. Nem tudta, mi lesz a vége: lesz-e Gyenyisznek elég ereje elszakadni az anyja akaratától, vagy ismét győz a felelősség áthárításának megszokása. De egyet biztosan tudott: a pénzcsapot nem haragból zárta el. Hanem önbecsülésből. És ezúttal nem szándékozott visszanyitni csak azért, mert valakinek úgy kényelmesebb.
