– A házat Lenocskára íratom. Neki nagyobb szüksége van rá – jelentette ki anyám, miközben olyan monumentális ábrázattal kavargatta a cukrot a csészéjében, mintha épp most írt volna alá megnemtámadási szerződést egy szomszédos galaxissal.
Óvatosan a csészealjra helyeztem az ezüstkanalat. A fém és a porcelán koccanása meglepően nyugodtan festett alá a csendet.
– Rendben – válaszoltam.
Anyám már levegőt vett egy hosszú és megszokott tirádához arról, miért is kellene megértenem a helyzetet, de a szó bennakadt torkán. A velem szemben ülő húgom, Léna, még az eclair fánk rágását is abbahagyta. Léna amúgy ritkán hagyta abba az evést, ha ingyen csemegéről volt szó. Harminckét évesen tekintélyes, már-már kereskedői alkattal bírt – valahol kilencven kiló környékén –, még nappal is selyemköntöst viselt, és őszintén hitte magáról, hogy ő az ezotéria és a körömdizájn világának el nem ismert zsenije.
– Hogyhogy… rendben? – hunyorított gyanakvóan anyám, Galina Petrovna.
– Rendben, írasd rá – ittam egy korty teát. – Csak egy kérdésem van.
Léna királynői mozdulattal igazított meg egy kósza hajtincset, leverte a porcukrot hatalmas kebléről, és leereszkedően horkantott egyet:
– Ányicska, kérlek, ne gyere most a kapitalista manírjaiddal. Te üzletasszony vagy, a férjed, Szerjózsa jól keres, a lányod magániskolába jár. Én viszont, mellesleg, a körülmények áldozata vagyok. Ez a ház nekem egyszerűen a karmám szerint jár, hogy visszanyerjem az energiáimat.
Itt tennék egy kis kitérőt. A „ház”, amiről szó volt, egy takaros, kétszintes villa egy fenyőerdő szélén. Papíron valóban anyámé volt. De az alapozást az én szülési szabadságom alatt kapott juttatásaimból öntötték, a tetőt a férjem, Szergej és a brigádja húzta fel, a német kazánt és a szeptikus tartályt pedig én fizettem ki saját zsebből egy öt évvel ezelőtti hitelből, amikor anyám kisírta, hogy fázik és kényelmetlen neki a nyaraló.
– Ha a karma, hát a karma – mosolyogtam békésen. – A kérdésem pusztán technikai jellegű. Milyen pénzből tervezed, Lenocska, fenntartani a karmikus erőforrásodat?
Léna megforgatta a szemét. Ez volt a védjegye: a „szárnyaló lélek felsőbbrendűsége a szürke tömeg felett” rituálé.
– Ó, ugyan, miféle pénzről beszélsz! – legyintett a húgom, mint egy befektetési szakértő. – A ház csak áll ott magának. A levegő ingyen van. Ott fogok élni, festeni fogok, talán kiadom a tetőteret rendes embereknek. Passzív jövedelem, Ánya. Neked, a szűklátókörű könyvelői agyaddal, ezt úgysem értheted.
Elővettem a táskámból a noteszemet.
– A passzív jövedelem csodálatos. De térjünk vissza az unalmas valósághoz. A Polgári Törvénykönyv szerint a tulajdonos viseli a tulajdonában lévő vagyontárgy fenntartásának terheit. Tisztában vagy vele, hogyan működik a pelletkazánunk?
– Hogy érted? – Léna pislogni kezdett, a keze a maradék fánkkal megállt a levegőben. – Hiszen ott az a kis gomb.
– A gomb a termosztáton van – magyaráztam türelmesen. – De ahhoz, hogy a gomb működjön, havonta pelletet kell rendelni. Egy tonna most körülbelül tizennégy-tizenötezer rubel. Télen másfél tonna fogy. Aztán: a tartály szippantása – kéthavonta háromezer. Földadó és építményadó. A lakópark őrzése, hóeltakarítás, szemétszállítás. Összesen az alapvető „erőforrás-fenntartás” havonta körülbelül tizenötezer rubelbe fog kerülni neked. És ebben nincs benne a villany, ami itt kereskedelmi tarifával ketyeg, mivel a ház nincs lakóingatlanként bejegyezve. Azért nincs, mert anyu nem akart vesződni a földhivatallal.
Léna felháborodva akart gesztikulálni, de megfeledkezett az ujjaival szorongatott fánkról, és egy adag vaníliakrém cuppanva landolt a selyemköntösén. Megdermedt, és olyan borzalommal nézte a foltot, mint egy admirális, akinek a díszegyenruháját épp most tisztelte meg a béke galambja.
– Te szándékosan ijesztgetsz! – visította a húgom, miközben görcsösen törölgette a krémet egy szalvétával.
Anyám azonnal bevetette magát a harcba, mint a nehéztüzérség:
– Ánya! Hogy nem szégyelled magad! Tudod jól, hogy Lenocska most keresi önmagát. Nehéz időszaka van! Csak nem hagyod cserben a tulajdon édeshúgodat? Úgyis ti fizettek Szerjózsával mindenért, be vannak állítva az automatikus utalások. Nektek nem mindegy, kinek a nevén vannak a papírok?
Néztem ezt a két nőt, akiket gyerekkorom óta szerettem, és hirtelen kristálytisztán láttam, mennyire abszurd a szerepem ebben az előadásban. Hosszú évekig bankautomata voltam, problémamegoldó és egy kényelmi funkció. Gyerekkoromban nem kényeztettek el, mert „te vagy az idősebb, te erős vagy”. Végül valóban erős lettem. Annyira erős, hogy végre le tudtam rázni a nyakamról ezt a kényelmes, otthonos parazitizmust.
– Nagyon nem mindegy, anya – csuktam be a noteszemet. – Holnaptól minden automatikus utalást törlök, ami ehhez a címhez kapcsolódik.
A konyhára súlyos csend telepedett. Csak a hűtő zümmögését lehetett hallani.
– Hogyhogy? – suttogta anyám, a mellkasára szorítva a kezét.
– Úgy. Úgy gondoljátok, igazságos Lénának adni a házat? Szívetek joga. Ez a te tulajdonod, anya. De az én pénzem meg az én tulajdonom. És nem látom értelmét tovább fizetni egy olyan ingatlant, ahová a férjemmel és a lányommal mostantól még hétvégére sem jöhetünk el Léna kegyes engedélye nélkül.
Léna horkantott egyet, próbálva visszanyerni elveszett méltóságát. Büszkén kihúzta magát, amitől a köntös fenyegetően megfeszült rajta.
– Fulladj meg a filléreidben! – jelentette ki a sértett királynők pátoszával. – Kiadom hosszú távra. Az emberek vagyonokat fizetnek az öko-környezetért. Kiadom a házat, és Bali szigetén fogok élni!
Majdnem elnevettem magam.
– Kiadod hosszú távra? – billentettem oldalra a fejem. – Léni, a kút szivattyúja rakoncátlankodik. Ha a nyomás két atmoszféra alá esik, le kell mászni az aknába, és manuálisan kiengedni a levegőt a hidroforból. Tudod egyáltalán, hol van az akna? És ha a bérlők szétfagyasztják a csöveket, mert elfelejtettél szólni nekik a leeresztő szelepről, a javítás kétszázezerbe fog kerülni. A bérleti szerződés szerint pedig, ha a hálózat elöregedése miatt történik baleset, a bérbeadó fizet.
A húgom megrándította az állát, megpróbált megvetően elmosolyodni, de helyette csak idegesen csuklott egyet, és elejtette a kiskanalát. Úgy nézett ki, mint egy bukásra álló diák, aki az atomfizika vizsgára a keresztszemes hímzés jegyzeteivel érkezett.
– Ti… ti egyszerűen csak irigyek vagytok rám! – vágta rá Léna, végleg elveszítve maradék úrinői látszatát is.
– Mire lennék irigy, csillagom? – álltam fel az asztaltól, és megigazítottam a táskám pántját. – Arra, hogy harminckét évesen anyánk nyugdíjából élsz, és mások erőforrásait éled fel? Nem, én egyedül a férjemet irigylem, aki mostantól hétvégenként horgászni járhat ahelyett, hogy egy idegen nyaraló tornácát javítgatná.
Anyám felpattant, arcán vörös foltok jelentek meg az indulattól.
– Szégyentelen! Én neveltelek fel! Én nem aludtam éjszakákon át! Te pedig sorsára hagyod az édesanyádat és a húgodat néhány vacak papírfecni miatt!
– Anya, én nem hagylak el titeket. Egyszerűen átadom nektek a teljes, százszázalékos felelősséget a saját életetekért. Nem ezt akartátok? Hogy tiétek legyen a ház? Hát legyen rajta egészségetek. A kazán hitelét, legyen, még kifizetem. Tekintsétek ezt a búcsúajándékomnak Léna lakásavatójára.
Elindultam az előszoba felé. A hátam mögött átkok röpködtek, anyám zokogásával és Léna felháborodott zihálásával vegyítve. Biztosak voltak benne, hogy visszafordulok; hogy megijedek a „rossz leány” szerepétől, ahogy az az elmúlt években mindig is működött.
Kilépve az utcára, mélyen beszívtam a friss esti levegőt. A telefonom megrezzent a zsebemben – üzenet jött a férjemtől: „Megvettem a színházjegyeket szombatra. Masa a (másik) nagymamánál lesz. Szabadok vagyunk.”
Beléptem a banki alkalmazásba. Ujjaim rutinosan találták meg az „Automatikus utalások” fület.
Áramszolgáltató – törlés. Szemétszállítás – törlés. Települési hozzájárulás – törlés.
A képernyőn felvillant a zöld pipa: „Sikeres művelet”. Elmosolyodtam, beültem az autóba, és beindítottam a motort. Az élet, amely megszabadult mások infantilizmusának súlyától, meglepően könnyűnek bizonyult.
