— Takarodj innen! Ez már nem a te otthonod! — üvöltötte teli torokból Raisza Pavlovna.
A kedvenc porcelánbögrém fülsiketítő csörömpöléssel tört darabokra a padlón. A szilánkok a lábamnak csapódtak. Ott álltam a konyha közepén, és éreztem, ahogy belül minden egy szoros, hideg csomóba rándul. Kimerítő fáradtság hulláma árasztott el. Nyolc hosszú éven át próbáltam jó feleség lenni. Nyolc éven át nyeltem le a sértéseket, és hittem abban, hogy ha türelmes vagyok, minden rendbe jön. De a türelmem azzal a bögrével együtt végleg szertefoszlott.
A nappaliban, a nagy asztalnál a férjem távoli rokonai megmerevedtek. Abbahagyták a salátázást; mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, és figyelte az ingyen cirkuszt.
— Mama, miért zajongsz ennyire, még meghallják a szomszédok… — motyogta bágyadtan a férjem, Nyikolaj.
Eszébe sem jutott felállni a kanapéról. Csak ült ott, villával a kezében, és bűnbánóan bámulta a tányérját. Mintha mi sem történt volna, mintha az egészhez semmi köze nem lenne.
— Hadd hallják! — az anyósom arcát egészségtelen pír öntötte el. — Tudja meg minden szomszéd, milyen lusta dög a feleséged! Messziről jöttem hozzátok vendégségbe, ez a nő meg még egy asztalt sem képes rendesen megteríteni! A húst elsózta, a krumpli nyers!
Raisza Pavlovna nehezen lélegzett. Úgy érezte, ő uralja a helyzetet.
— Itt élsz a fiam lakásában a készre, a semmire! — ordította tovább. — És még van képed savanyú pofát vágni! Mi rángattunk ki téged a nyomorból!
Nyikolajra néztem. Vártam, hogy megálljt parancsol a sértések áradatának. Elkapta a tekintetemet, de azonnal gyáván félrenézett.
— Vika, tényleg, kérj bocsánatot mamámtól — szűrte át a fogai között a férjem. — Ő már idős asszony, miért vitatkozol vele? Szedd össze azokat a szilánkokat a földről, és ne rontsd el az emberek ünnepét!
Ebben a pillanatban mintha átkapcsoltak volna egy gombot a fejemben. Eltűnt a keserű sértődöttség. Elpárolgott a nyomasztó félelem is, hogy rossz menynek tartsanak. Csak jeges, kristálytiszta értelem maradt. Nem állt szándékomban tovább tűrni ezeket a megaláztatásokat.
— Pakold a cuccaidat, és takarodj anyádhoz! — parancsolta Raisza Pavlovna. Büszkén csípőre tette a kezét. — Kolja gyorsan talál magának egy normális feleséget. Egy engedékeny és dologtalan asszonyt! Nem egy ilyen ingyenélőt!
— Rendben — válaszoltam teljesen nyugodt hangon. — Akkor legyen a pakolás. Teljesen igaza van.
Megfordultam és a hálószobába mentem. A hátam mögül az anyósom elégedett, harsány nevetése hallatszott. Szentül meg volt győződve arról, hogy végleges győzelmet aratott. A rokonok tányérján újra megcsendültek a villák.
Kinyitottam a nagy szekrényt. Levettem a felső polcról a legtágasabb utazótáskákat és vastag, fekete szemeteszsákokat. Csakhogy nem a saját ruháimat kezdtem beléjük hajtogatni. A zsákokba Nyikolaj ingei, drága nadrágjai és meleg pulóverei repültek. Utánuk ment a borotvája, a kölnije és a karóra-gyűjteménye is.
Gyorsan és pontosan cselekedtem. Körülbelül negyven percig tartott az összecsomagolás. Három degeszre tömött táskát húztam ki a hosszú folyosóra.
A nappaliban a mulatság a maga rendje szerint folyt. A rokonok viccelődtek és az anyósom egészségére ittak. Raisza Pavlovna az asztalfőn ült, és győzedelmes arccal teázott a díszszerviz csészéjéből.
— Na mi van, összekapkodtad a batyudat? — gúnyolódott az anyósom, amikor észrevett az ajtóban. — Na eredj, menj isten hírével. A kulcsokat tedd a komódra, hogy ne kelljen majd zárat cserélnünk.
Nem válaszoltam semmit. Szótlanul odaléptem a régi tálalószekrényhez. Kihúztam az alsó fiókot, és elővettem egy vastag, kék mappát a fontos iratokkal. Lassan az asztalhoz sétáltam. A mappát egyenesen az anyósom elé tettem, hanyagul félretolva a kolbászos tálat.
— Olvassa, Raisza Pavlovna. Hangosan olvassa, hogy minden kedves vendége jól halljon minden egyes szót.
Az anyósom hitetlenkedve feltette a szemüvegét. Nyikolaj félrenyelt. A villa megcsörrent a tányéron.
— Milyen papírokat dugsz az orrom alá? — kérdezte undorral az asszony, miközben kinyitotta a kartonmappát.
— Ez egy hivatalos tulajdoni lap — a hangom egyenletesen és keményen csengett. — Erről a háromszobás lakásról. A saját nagyanyámtól kaptam örökségbe. Még három évvel ezelőtt.
A tágas szobában egyszerre mindenki elhallgatott. Az anyósom arca rohamosan veszítette el a színét. Az ujjával követte a sorokat, és rémült tekintetét a címeres pecsétről a fiára váltogatta.
— Kolja… fiam, ezt meg hogy kell érteni? — dadogta szánalmasan. Minden korábbi gőgje azonnal elpárolgott. — Hiszen azt mondtad, hogy a lakást az új munkahelyeden kaptad… hogy majd a nevedre íratod…
Nyikolaj ott ült, a tekintetét a tányérjába fúrva, mintha azt remélné, ott találja meg a válaszokat. Nehezen lélegzett és hallgatott. Egyszerűen nem volt mit mondania a védelmére.
Ezekben az években esedezve kért, hogy ne áruljam el a rokonainak az igazságot az örökségről. Páni módon félt, hogy az uralkodó anyja kényszeríteni fogja: jelentse be ebbe a lakásba a húgát a gyerekével együtt. Akkor megszántam a férjemet. Belementem ebbe az ostoba hazugságba a családi béke kedvéért. És tessék, így fizetett meg érte.
— A fia pofátlanul hazudott önnek, Raisza Pavlovna — álltam meg az ajtóban, összefonva a karomat a mellemen. — Nagyon el akarta hitetni önökkel, hogy sikeres családfenntartó és az élet császára. Valójában azonban folyamatosan az én magánterületemen élt. A készre jött ide. És önök is most éppen nálam vendégeskednek.
Az asztalnál ülő rokonok idegesen kezdtek egymásra nézni. Valaki halkan hátratolta a székét.
— Vika, ugyan már, mit kezdesz most? Hiszen rokonok vagyunk! — Nyikolaj megpróbált felpattanni a kanapéról.
— A „rokonok” a múlté, Kolja — vágtam félbe hidegen a szánalmas kísérletét. — A család abban a pillanatban megszűnt, amikor az anyád mindenki előtt elzavart engem. Te pedig egy szót sem szóltál ellene.
A folyosó felé mutattam.
— A táskáid a cuccaiddal már a küszöbnél vannak. Tizenöt percetek van a pakolásra. Ha tizenöt perc múlva nem ürül ki a lakás, hívom a rendőrséget. És feljelentést teszek idegenek jogtalan behatolása miatt.
Zűrzavar támadt. A rokonok sietve szedték össze a táskáikat, feszélyezetten elköszöntek és az kijárat felé siettek. Senki nem akart ujjat húzni a rendőrséggel. Raisza Pavlovna a szobában rohangált, kapkodva gyömöszölte a dolgait egy régi bőröndbe.
Késő estére a lépcsőházat már csak egyetlen halvány villanykörte világította meg. Raisza Pavlovna a bőröndjén ült a lift mellett. A fejét a kezébe temette és halkan szipogott. Szégyellte magát a rokonok előtt, és dühös volt a fiára a hazugság miatt.
Nyikolaj a lakásom résnyire nyitott ajtajánál állt. Szánalmas, vert kutya tekintettel nézett rám.
— Vikukám, kérlek, bocsáss meg nekem — könyörgött. Erősen kapaszkodott mindkét kezével az ajtófélfába, mintha attól félne, hogy az orrára csukom az ajtót. — Mama holnap reggel elutazik a húgomhoz faluira. Mindent gyorsan helyrehozok, becsületszavamra. Veszek neked egy új bögrét! A legdrágábbat és a legszebbet!
Benéztem a résnyire nyitott ajtón a konyhába. Ott a padlón még mindig ott hevertek a kedvenc porcelánom apró, éles szilánkjai. Csillogtak a lámpa fényében.
— Egyáltalán nem a bögréről van szó, Kolja. És ezt te is nagyon jól tudod.
— De hát mi lesz a nyolcévnyi házasságunkkal? — suttogta őszinte kétségbeeséssel a hangjában. — Annyi nehézségen mentünk keresztül együtt… Tényleg áthúzol mindent egyetlen buta veszekedés miatt az anyámmal?
Figyelmesen néztem a férfira, akivel annyi éven át megosztottam az életemet. És nem éreztem abszolút semmit. Sem éles fájdalmat, sem keserű sajnálkozást. Belül csak tompa, nyugodt üresség keletkezett.
— Te magad hoztad meg a végső döntésedet, amikor hallgattál az asztalnál — válaszoltam higgadtan. — Az anyádat választottad abban a pillanatban, amikor a saját házamban gyalázott engem. Most menj, és élj azzal, akit választottál. A válókeresetet hétfőn én magam beadom.
Finoman, de határozottan lefejtettem a kezét az ajtófélfáról. A nehéz vasajtó simán bezárult. A csendben kattant a biztonsági zár két fordulata. A lépcsőházból nehéz léptek és tompa hangok hallatszottak. Azok az emberek végre elmentek.
Bementem a konyhába. Fogtam egy kényelmes söprűt és lapátot. Alaposan, sehová sem sietve összesöpörtem a csillogó szilánkokat, és a szemetesbe dobtam őket.
Aztán teleengedtem a mosogatót meleg vízzel. Mosogatószert adagoltam hozzá, és nekiláttam elmosni a távozott vendégek után maradt hegyekben álló koszos edényt.
A lakást lassan megtöltötte az otthonos csend és a citromos tisztaság kellemes illata. Hosszú idő óta először nem fájt a fejem az örökös feszültségtől. Senki nem állt a hátam mögött. Senki nem szabta meg, hogyan éljek vagy főzzek helyesen.
Pontosan tudtam, hogy előttem áll a válás kellemetlen papírmunkája. Meg kell majd osztanunk a régi autót és a közös megtakarításokat a számlákon. De ebben a pillanatban hihetetlenül könnyű volt a lelkem.
Megtöröltem a kezemet egy puha törölközővel. Főztem magamnak egy erős gyógyteát egy teljesen hétköznapi, átlátszó üvegbögrében. Leültem az ablak melletti székre, és őszintén rámosolyogtam az éjszakai városra. Az új életem tiszta lappal és abszolút, megingathatatlan nyugalommal kezdődött.
