„Be akartuk vitetni ezt a vörös kutyát a gyepmesteri telepre, mert mindennap gazda nélkül utazott a villanyvonaton… De amikor visszanéztük a nyakörvére szerelt kamera felvételét, olyasmit láttunk, amitől mindenkinek elakadt a lélegzete — mindennap ételt vitt egy embernek, aki teljesen egyedül, magányosan haldoklott.”
– És a lakás már nincs meg, anya – mosolygott Dasa. – Négy hónappal ezelőtt abbahagytam a lakáshitel fizetését.
Az anyósom az egész rokonságnak elhíresztelte, hogy megcsalom a férjemet. De azt nem tudta, hogy az ügyvédem már az elkészített dokumentumokkal várta a hívásomat.
– Azt mondja, nem dolgozom? Hogy a fia nyakán élek? Remek! Akkor holnap eladom a lakást. Önök pedig addig is pakoljanak!
– Hogyhogy falura? És az új manikűröm? Meg a fürdőruhám? – A manikűrödet majd megmutatod a nagyidnak. Ő még sosem látott ilyen csodát, a fürdőruhádat meg majd megjáratod a falusi pataknál. Okszana szemébe könnyek gyűltek.
– Gyere és vidd el! Ez a te gyereked is. Nincs szükségem a tartásdíjadra, inkább én fizetek majd neked, csak vidd el innen…
„Az anyád vagyok! És nem érdekel, hogy feleséged és gyerekeid vannak! Elsősorban engem kell eltartanod, nem őket!”
– Katya, mutasd a bankszámlakivonatokat! Ellenőrizni fogom a közös számlátokat, mert a bátyám túl sokat költ a te hóbortjaidra – mondta a sógornője.
Mindent elvittem a telekről, még a három ablakot is, miután az anyósom nyomott áron eladta az ingatlant a lányának, Larisszának.
– Anya, ébren vagy már? – a lánya hangja éles volt, akár a mennydörgés. – Ma jött meg a nyugdíjad, láttam a postás Szvitkát, azt mondta, a te lépcsőházadon már túl van.