A zár nem engedett. Véra rálehelt a befagyott zárlyukra, érezve, ahogy a februári szél csípi az arcát. Furcsa.
Mindössze két hétre utazott el – hogy ápolja az édesanyját, miután az súlyosan megbetegedett –, és a zár addig tökéletesen működött. Talán Andrij kicserélte a zárbetétet? De miért?
Megnyomta a csengőt. Az ajtó mögül nehéz léptek hallatszottak, de senki sem sietett ajtót nyitni. Véra egyik lábáról a másikra állt. A táska, benne a házi lecsóval és a kötött zoknikkal, amelyeket az anyja küldött, húzta a vállát.
Végül kattant a zár. Az ajtó épp csak annyira nyílt ki, hogy egy csík fényt és egy… idegen parfüm illatát engedje ki. Édeskés, émelyítő szag volt, amely elnyomta a faház megszokott, otthonos illatát.
Az ajtóban Andrij állt. Csak egy melegítőnadrág volt rajta, felső nélkül. Egy almát rágcsált.
– Ó, visszajöttél – vetette oda közömbösen, esze ágában sem volt beengedni.
– Andrij, miért zártad be az ajtót? És miért más a zár? – Véra megpróbált mosolyogni, bár belül kellemetlenül összeszorult. – Engedj be, megfagytam.
– Neked itt már nincs keresnivalód, Véra – roppant bele élvezettel az almába. – Itt most mások laknak.
– Miféle mások? Viccelsz? – próbált elmenni mellette, de Andrij a kezét az ajtófélfára támasztva elállta az útját.
A folyosó mélyén egy női alak suhant el egy könnyű köntösben. Véra felismerte – Andrij tavaly újévre neki ajándékozta. Csak rajta bő volt, ezen a nőn viszont úgy feszült, hogy a varrások alig bírták.
– Cicám, ki az? – dünnyögte nyafogva a lány. – Húz a hideg!
– Andrij, ki ez? – Véra torkában gombóc nőtt. – Miért az én ruhámban van?
Andrij sóhajtott, úgy, ahogy a felnőttek sóhajtanak, amikor nagy igazságokat magyaráznak egy gyereknek. Kilépett a tornácra, és maga mögött behúzta az ajtót, elzárva a meleget.
– Figyelj, ne rendezz jelenetet. Krisztinával szeretjük egymást. Te meg… hát, magadnak köszönheted. Unalmas vagy, Véra. Beleposhadtál a fazekaid közé.
– Mi köze ennek a fazekakhoz? Ez az én házam! Az enyém, a szüleimtől!
– Az volt a tiéd – vakarta meg lustán a hasát Andrij. – Emlékszel, írtál nekem egy általános meghatalmazást? Egy éve, amikor bevezettük a gázt? Hogy ne kelljen neked hivatalról hivatalra rohangálnod.
Véra emlékezett. A közjegyző, a fülledt iroda, a férfi lágy hangja:
– Írd alá, drágám, mindent elintézek, nem kell sorban állnod.
– És akkor mi van?
– Az van, hogy eladtam a házat! A haveromnak. Ő meg nekem ajándékozta vissza. Szóval papíron most én vagyok a tulajdonos. Egyedül. Krisztinát is ide jelentettem be. Téged meg tegnap kijelentettelek.
A föld megingott Véra lába alatt. A szürke, alacsony ég hirtelen elviselhetetlen súllyal nehezedett a vállára.
– Ezt nem tehetted… Hiszen ez a nagymamám öröksége… Andrij, amikor összeházasodtunk, nem volt hova mennünk, én hoztalak ide…
– Na, kösz, hogy befogadtál – fintorgott. – De most más a helyzet. – Eladtam a házadat, takarodj! – Ez van. A cuccaidat a garázsba vittem, zsákokba. Vidd el, és húzz anyádhoz!
– Anyámhoz nem mehetek… Gyenge az egészsége, nem bírna ki egy ilyen csapást… – suttogta Véra, érezve, ahogy forró könnyek folynak végig az arcán, és a szélben azonnal kihűlnek.
– Az a te problémád! Ennyi volt, a kihallgatás véget ért!
Megfordult, és bement a házba. Az ajtó becsapódott. A zár kattant.
Véra ott maradt az üres tornácon. A konyhaablakban felgyulladt a fény. Látta a sziluetteket – Andrij átölelte a nőt, mondott neki valamit, és mindketten felnevettek.
Aztán Krisztina felvette az asztalról Véra kedvenc bögréjét – a nagyot, a sünivel –, és ivott belőle.
Ez volt az utolsó csepp. Véra nem kezdett kopogni. Csendben lelépett a tornácról, és a garázshoz ment.
Az ajtó nem volt bezárva. A sarokban fekete szemeteszsákok hevertek, amelyekből kilógtak a pulóverei ujjai és könyvek borítói.
Csak a legszükségesebbeket vette magához. Taxit hívott a városba. Útközben törölte Andrij számát a telefonjából. A keze remegett, de a fejében valami ijesztő csend volt.
Az első héten Véra a pályaudvar pihenőhelyiségében lakott. Nappal munkát keresett, este visszatért a kemény, klórszagú, idegen nyomorúsággal átitatott kanapéra. Kevés pénze volt – Andrij a közös számlát is lenullázta, amelynek jelszavát ismerte.
Könyvtáros diplomával nem voltak állások. Mindenhol fiatalokat és energikusakat kerestek. A harmincöt éves Véra nem illett ebbe a képbe.
A megváltás onnan jött, ahonnan nem várta. Olcsó péksüteményért állt sorban, amikor szóba elegyedett egy szigorú kabátos nővel. Az épp valakinek panaszkodott telefonon, hogy az elit panziójukban megint felmondott a szakács.
– Nem tudnak rendes húslevest főzni! – háborgott a nő. – Konsztantyin Georgijevics kristálytiszta levest akar, ők meg valami zavaros löttyöt adnak!
Véra, saját magát is meglepve, megérintette a nő kabátujját.
– Én tudok húslevest főzni. És meleg péksüteményeket készíteni. Diétás menüt is összeállítok.
A nő végigmérte. Véra fáradtnak tűnt, de a ruhája tiszta volt, a tekintete pedig egyenes.
– Egészségügyi könyv van?
– Van, friss, a könyvtárhoz csináltattam.
– Jöjjön. Ha a főnöknek nem tetszik, visszaútra nem adok pénzt.
A „Fenyvesliget” panzió zárt intézmény volt, nem akármilyen emberek számára. Magas kerítések, őrség, csend, amelyet csak az öreg fenyők zúgása tört meg. A tulajdonos, Konsztantyin Georgijevics, kemény ember volt, megszállottja a minőségnek.
– Itt a tűzhely, itt a csirke, itt a zöldség – morogta, rá sem nézve Véra. – Egy órája van. Ha nem ízlik, gyorsabban repül, mint a pezsgő dugója.
Véra kifújta a levegőt. A konyha volt az ő világa. Itt elfelejtette a férje árulását, az elvesztett házat, a pályaudvar hidegét. Magabiztosan mozgott, a keze magától tudta, mit kell tenni.
Negyven perc múlva Konsztantyin Georgijevics előtt egy tányér aranyló húsleves állt, benne szabályos sárgarépakarikákkal és házi metélttel.
Belekóstolt. Megdermedt. Ránézett Véra – először igazán, a szemébe.
– A második íz nem nyomja el az elsőt – mondta. – A zöldség pont elég. A tészta nem főtt szét. Fel van véve. Próbaidő egy hónap. A személyzeti épületben fog lakni.
Így kezdődött az új élete.
Véra úgy dolgozott, mint egy megszállott. Ő érkezett elsőként a konyhába, és utolsóként ment el. Úgy főzött, mintha minden étel az élete legfontosabbja lenne.
Idővel Konsztantyin Georgijevics nemcsak a fazekakat bízta rá. Fél év múlva már fontos vendégek menüjét állította össze, rendeléseket adott le, és vitatkozott a beszállítókkal, akik másodosztályú árut próbáltak rásózni.
Megváltozott. Lefogyott, a bő pulóvereket szigorú blúzokra cserélte. A hangjában fémes árnyalat jelent meg. A sértettség nem tűnt el, de megkeményedett, hideg páncéllá vált.
– Véra Nyikolajevna – hívta egyszer magához a főnök. – Bővülünk. Új épületet és éttermet nyitunk. Olyan vezető kell, akiben úgy bízom, mint magamban. Meg tudja csinálni?
– Meg tudom, Konsztantyin Georgijevics. De van egy feltételem.
– Micsoda?
– A kivitelezőket én választom ki. És minden költségvetést személyesen ellenőrzök.
Az ősz bajsza alatt elmosolyodott.
– Megállapodtunk.
Eltelt még egy év. Véra az irodájában ült, kilátással a fenyőerdőre. Előtte egy halom jelentkezés feküdt építőcégektől, akik el akarták nyerni a régi épület felújításának megbízását. A szerződés összege jelentős volt, sokan pályáztak rá.
A titkárnő, Olenka benézett az ajtón:
– Véra Nyikolajevna, a „Bud-Lux” cég képviselője jött. Nagyon kitartó. Azt mondja, nekik van a legjobb áruk.
– „Bud-Lux”? – Véra elkomorodott. Ismerősnek tűnt a név. – Engedje be.
Az ajtó kinyílt. A kabinetbe széles mosollyal Andrij lépett be.
Úgy nézett ki… gyűrötten. A drága öltöny lötyögött rajta, a szeme alatt árnyékok húzódtak, az arcán ideges, hízelgő kifejezés ült.
Úgy tűnt, a „szépséggel” való élet nem lett olyan édes, az üzlet sem ment túl jól, ha már személyesen rohangál megrendelések után.
Véra háttal ült az ablaknak, a nap a férfi szemébe sütött, nem engedve, hogy jól kivegye az iroda tulajdonosának arcát.
– Jó napot! – kezdte lazán Andrij, az asztalhoz lépve. – Örülök a találkozásnak! A cégünk exkluzív feltételeket tud kínálni. A felújítást gyorsan, minőségben és…
Elakadt. Véra kissé elfordult a székében, és az árnyék lekerült az arcáról.
Andrij tátott szájjal dermedten állt. A mappa kiesett a kezéből, és csattanva a földre hullott, a lapok szétszóródtak.
– Véra? – préselte ki rekedten. – Te?!
– Jó napot, Andrij Viktorovics – felelte hidegen, és nem kínált neki helyet. – Szedje össze a papírjait. Szemetel az irodámban.
Lassan, mintha álomban lenne, lehajolt, és összeszedte a lapokat. A keze remegett.
– Te… te itt padlót mosol? Papírokat tologatsz? – a hangjában remény és félelem keveredett.
– Én itt vezető vagyok. És én döntöm el, ki kapja meg ezt a szerződést.
Andrij úgy elsápadt, hogy már a keményített gallérjára hasonlított. Lezuhant egy székre, bár senki nem hívta.
– Vérka… hát te aztán… Felküzdötted magad, mi? – próbálta felvenni a régi, „magabiztos” mosolyát, de az torz és nyomorúságos lett.
– Figyelj, ez a sors! Nem vagyunk idegenek! Írd alá a költségvetést. Adok neked egy szép százalékot… jót! A Krisztinka minden pénzt kiszívott belőlem, szükségem van erre a megrendelésre, különben nagy bajban leszek!
Véra kézbe vette a költségvetést. Végigfutotta a sorokat.
– Olcsó festék olasz vakolat árában. Linóleum parketta helyett. A munkamennyiség pedig kétszeresen felduzzasztva. Nem változol, Andrij. Ugyanúgy meg akarod téveszteni azokat, akik bíznak benned.
– Ugyan már! Mindenki ezt csinálja! – hajolt előre, a szemébe nézve. – Véra, ami volt, az volt. Elrontottam azt a házas dolgot. Ha akarod, kirakom azt a nőt! Visszamegyek hozzád! Jól éltünk együtt! Mindent megbocsátok neked…
– Te megbocsátasz? – Véra halkan felnevetett. Ez a nevetés beszédesebb volt minden kiabálásnál. – Én viszont nem!
– Tudod, miért? Nem azért, mert elvetted a házat. Hanem mert embernek sem néztél. Azt hitted, nélküled elveszek? De túléltem!
Megnyomta az intercom gombját.
– Biztonság? Kísérjék ki ezt az urat. És a „Bud-Lux” céget tegyék feketelistára. Még a közelünkbe se engedjék!
– Ezt nem mered! – ugrott fel Andrij. Az arca vörös foltokban égett. – Majd találok rád valakit! Panaszt teszek a tulajdonosnál!
– Tegye csak – bólintott nyugodtan Véra. – Konsztantyin Georgijevics nagyon nem szereti a csalókat. Főleg azokat, akik a minőségen spórolnak!
Két erős biztonsági őr lépett be az irodába. Udvariasan, de határozottan megragadták Andrij karját.
– Véra! Várj! Meg tudunk egyezni! Visszaadom a házat… legalább a felét! Véra, ne tedd! – kiabálta, miközben kifelé vezették.
Véra nem hallgatta. Az ablakhoz lépett. Látta, ahogy Andrijt kivezetik az udvarra, ahogy zavartan elindul a régi autója felé. Kicsinek és jelentéktelennek tűnt a hatalmas fenyők között.
Az asztalon megcsörrent a telefon. Üzenet érkezett az anyjától:
– Kislányom, hogy vagy? Jól vagyok, sütöttem valamit, várlak hétvégén.
Véra elmosolyodott. Hosszú idő után először volt ez a mosoly könnyű és világos. Kézbe vette a telefont:
– Hamarosan megyek, anyu. És nem egyedül. Konsztantyin Georgijevics is jönne a sütijeidre, azt mondja, sehol sem evett még finomabbat.
Becsukta a „Bud-Lux” költségvetésének mappáját, és a papírkosárba dobta. Ott a helye. Ahogy a múltnak is, amelyben már nem volt számára hely…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről, és nyomjatok egy lájkot!
