– Nincs neve. Majd az új szülei elnevezik, ahogy akarják. Ott hagyom őt, mama… Senkinek sem kellünk, egyedül vagyunk az egész világon.
– Zoja, hozzuk a gyereket etetésre?
– Nem, már mondtam. Lemondó nyilatkozatot fogok írni.
A nővér megrázta a fejét és kiment. Zoja a fal felé fordult és sírni kezdett. A kórteremben lévő anyák összenéztek, majd tovább etették a babáikat.
Zoja éjszaka érkezett, minden gyorsan lezajlott. A kisfiú három kiló ötszáz gramm volt, egészséges és szép. Amikor az újdonsült anya rápillantott, sírni kezdett, de valahogy nem örömében.
– Na, minden rendben, miért sírsz? Szép, erős fiad van. Talán kislányt szerettél volna? Semmi baj, majd később jössz egy kislányért is.
– Ott hagyom… Nem viszem el.
– Na, ilyet még nem hallottam. Mi az oka? Lányom, ne beszélj butaságokat, van még időd meggondolni. Ez a te gyermeked, hát nem sajnálod?
Darina, Zoja szobatársa, a látogatók számára fenntartott folyosón ült egy padon a férjével. Azt mesélte, milyen viccesen rángatja az orrocskáját a kislányuk, és mindketten vidáman nevettek.
Ekkor egy nő lépett be egy csomaggal, és megkérte őket, hogy hívják ki Zoját. Darina elment a kórterembe és kihozta Zoját.
– Lányom, hogy vagy? És a fiad? Egyébként már kitaláltad a nevét?
– Nincs neve. Majd az új szülei elnevezik, ahogy akarják. Ott hagyom őt, mama… Senkinek sem kellünk, egyedül vagyunk az egész világon.
Zoja a kezébe temette az arcát és sírni kezdett. Darinának kellemetlen volt jelen lenni egy ilyen jelenetnél, ezért gyorsan elköszönt a férjétől és elment.
– Nem vagy egyedül, lányom, hiszen én itt vagyok neked. Vologyának pedig szégyen a viselkedése, mit is mondhatnék. A szeretője beszélte rá, hogy a gyerek nem tőle van, hogy mástól estél teherbe, ezért dühödött fel. Semmi baj, majd észhez tér és visszajön. Hoztam neked egy kis ennivalót, egyél, hogy a tejed tápláló legyen. A fiadat pedig nevezd Ivánkának.
Zoja visszament a kórterembe, és a csomagot betette az éjjeliszekrénybe. A folyosón gyerekhangok hallatszottak. Zoja kiment a folyosóra.
– Ez nem az enyém?
– A tied…
– Adják ide, megetetem.
A nővér felállt és odahozta a kisbabát. Sírt, az arca vörös volt az erőlködéstől.
– Na, ne sírj így… Mindjárt megetet az anyukád.
Zoja ügyetlenül próbálta mellre tenni a gyereket. Darina odalépett és segített neki. A baba elcsendesedett, és elkezdett enni.
Zoja arca mosolyra derült. Milyen mulatságos ez a kis apróság – szuszog, igyekszik.
Ezután minden etetéskor Ivánkát az anyjához hozták. Zoja szerette nézegetni a kis gomborrát és a ráncolt szemöldökét.
– Zoja, az édesanyád volt nálad az előbb? Olyan kedves asszonynak tűnt.
– Nem, ő az anyósom. Anyám még akkor meghalt, amikor kicsi voltam, apám pedig állandóan kicsapongott, ezért a nagynéném nevelt fel. Aztán férjhez mentem, és a férjem házába költöztem. Jól éltünk, amíg nem lett szeretője. Elment hozzá, engem pedig látni sem akar. Teljesen összezavarodtam ettől a hírtől, és közben megindult a szülés.
– És most hová mész a gyerekkel?
– Az anyósom felajánlotta, hogy lakjak nála. Egyedül él, nincs férje, egy fia van – és az is elhagyta. Jó asszony, mindig kedves volt hozzám.
– Akkor menj hozzá. Majd dajkálja az unokáját, lesz segítséged. A férjed pedig talán észhez tér és visszatér.
Zoja így is tett.
Anna Petrovna mindenben segített, és rajongott az unokájáért. Amikor Ivánka egy hónapos lett, megjelent az apja. Zoja nem volt otthon, elment a boltba.
– Mama, Katjával elutazom külföldre dolgozni, ott munkát ajánlottak. Beugrottam, hogy szóljak és elköszönjek. És… pénzt is kérnék, amennyit nem sajnálsz.
– Sajnálom… Otthagytad a terhes feleségedet, te gazember, majdnem a szülészeten hagyta a gyereket… Ó, te… Ha az apád élne, ezért a trükkért jól elnáspángolna… Pénzt nem adok. Nő az unokám, neki nagyobb szüksége van rá, te pedig majd megkeresed magadnak.
Ekkor Ivánka sírni kezdett, Anna Petrovna a bölcsőhöz sietett.
– Mi az, még a fiadra sem nézel rá? Tiszta másod.
– Miféle fiam… Zoja mástól szülte, miért kellene nekem idegen gyerek.
– Ó, milyen ostoba vagy, Volodja. Menj csak, éld tovább az életed ilyen ostobán.
Anna Petrovna nyugdíjba ment, és a helyére Zoját vették fel dolgozni. Ivánka óvodába kezdett járni, és hárman békében, vidáman éltek együtt.
– Anna, hát a menyed nem akar elköltözni? Hallott már ilyet valaki, hogy az anyós él a menyével, a fiát pedig kitette?
– Nekem Zoja többet ér a fiamnál, és az unokám a legkedvesebb. Értük élek, Vera. Te pedig inkább fogd vissza a nyelvedet.
A szomszéd Vera megrázta a fejét és ment tovább a dolgára. Őszintén nem értette Anna viselkedését – nála minden másképp lett volna, a fia mindig az első helyen állt volna. Igaz, hogy csavargó, de hát talán ilyen a sorsa.
Anna Petrovna észrevette, hogy Zoja egyre csinosabban öltözik, és esténként valahová elszalad.
– Zoja, és hogy hívják őt?
– Kit, mama?
– Hát azt, akihez szaladgálsz… Mesélj, lányom, kíváncsi vagyok.
– Ó, csak sétálgatunk… Vendégségbe jött a rokonaihoz, és véletlenül ismerkedtünk meg.
– És tud Ivánkáról?
– Természetesen, mindent tud.
– Akkor hozd el bemutatni. Ne rejtegesd előlem. Ha jó ember, akkor legyen úgy.
Alekszejnek hívták Zojá ismerősét. Egy kosár bogyós gyümölcsöt és egy pitét hozott, amit a nagynénje sütött. Ivánkának egy játékautót és egy focilabdát ajándékozott.
Az este vidáman telt. Alekszej mulatságos történeteket mesélt az életéből, Zoja nevetett, és Anna Petrovna is könnyekig nevetett. Amikor kikísérték a vendéget, Zoja azonnal megkérdezte:
– Na, mit gondol róla? Jó ember, ugye, mama?
– Jó, lányom… Tisztességes, érdekes, jól nevelt. És ami a legfontosabb: szeret téged. Méltó kérő – ne szalaszd el a boldogságodat!
Egy hónap múlva Alekszej eljött, hogy megkérje Zoja kezét Anna Petrovnától.
– Nyugodt lehet. Lvivben fogunk élni, ott van egy nagy házam. Szeretjük egymást, és Ivánka nekem olyan, mintha a fiam lenne. Áldjon meg bennünket.
Anna Petrovna elkísérte Zoját Alekszejjel és Ivánkával. A városba költöztek, megígérték, hogy írnak és látogatóba jönnek… De most hogyan maradjon itt egyedül nélkülük.
Egy év múlva megjelent a fia, Volodja. Elhanyagoltan nézett ki.
– Istenem, hogy nézel ki, Volodja. A Katjád nem mos rád ruhát, vagy mi?
– Ó… Már nincs Katja… Elment egy gazdag férfihoz… A pénzünket mind elherdáltuk, semmink sem maradt… Eszembe jutott, hogy van anyám és saját házam.
– Időben jutott eszedbe. Annyi éven át azt sem tudtad, élek-e még itt vagy sem.
– Azt is mondta, hogy a fiúról hazudott nekem akkor, csak azért, hogy elszakítson a családtól. Én pedig elhittem. Úgyhogy most megismerkedem a fiammal… Hol van egyébként?
– Elszalasztottad a boldogságodat. Zoja hozzáment egy jó emberhez és boldog. Ivánkát az ő nevére íratták, úgyhogy nincs fiad. Én pedig összepakolok és hozzájuk költözöm. Zoja kislányt szült, segíteni akarok, és látni az unokámat. Te pedig maradj itt, és vigyázz a házra, értetted?
Anna Petrovna a vonaton ült, és arra gondolt, milyen különösen alakul néha az élet. És milyen nagy boldogság, amikor szükség van rád, amikor van kinek segítened és kit támogatnod – ahogy egykor ő támogatta Zoját. Hiszen ha akkor nem segít, ki tudja, hogyan alakult volna mindannyiuk élete…
Tegyetek egy lájkot, és írjátok meg a véleményeteket a kommentekben!
