Októberben jelent meg — nem üzenetben, hanem telefonhívással. A hangja olyan volt, mintha előre begyakorolt intonáció csengett volna benne.
— Veronika, ne tedd le a telefont. Adj három percet.
Beleegyeztem — nem együttérzésből, inkább kíváncsiságból. Nyolc év teljes csend, és egyszer csak — a múlt visszhangja a telefonban.
— Akkoriban butaságokat csináltunk. Egy apróság miatt szakítottunk. Most mindketten egyedül vagyunk, az idő telik. Talán próbáljuk meg újra?
Negyvenkilenc éves vagyok, ő ötvenhárom. Annak idején békésen váltunk el, bíróság és botrány nélkül. A lányunk már felnőtt volt, nem volt mit megosztani. Ő egy egyszobás lakásba költözött, én maradtam a közös lakásunkban, és az évek alatt mindent úgy rendeztem be, ahogy nekem kényelmes.
Egy hét múlva nálam találkoztunk. Lefogyott, megőszült, de a tekintete ugyanaz maradt — kissé fiús.
— Niko, nyolc éve egyedül élek. Megváltoztam.
— Ezt minden veszekedésünk után mondtad.
— Akkor bolond voltam. Most is bolond vagyok — csak már levontam a következtetéseket.
Nevettem, és azon kaptam magam, hogy elgondolkodom: mi van, ha tényleg más lett?
— Rendben — mondtam. — Próbáljuk meg. De van egy feltételem: az én házamban az én szabályaim érvényesek. Nem vagy gazda, nem vagy főnök és nem vagy ellenőr. Vendég vagy, aki partnerré válhat. Ha kiérdemli.
— Megállapodtunk, parancsnok — mosolygott, és szombaton hozta a bőröndjét.
Az első öt nap mintaférfi volt. Reggelente reggelit készített, elmosta maga után az edényeket, végigment a lakáson porszívóval. Amikor hazajöttem a munkából — vacsora volt az asztalon, rend a lakásban. A barátnőm, Olena még viccelődött is: „Talán minden férfinak jót tenne nyolc év egyedüllét?”
De a hatodik napon minden összeomlott.
Hatodik nap: „Egy kicsit átrendeztem”
Amikor hazaértem, a nappali küszöbén megdermedtem — a tér idegennek tűnt. A kanapé az ellenkező falhoz került, a fotel az ablakhoz vándorolt, az íróasztalomat betolták a sarokba, a helyén pedig a televízió állt, úgy fordítva, hogy kényelmesen lehessen nézni a kanapéról.
— Bori, ez most mi volt? — kérdeztem, anélkül hogy beljebb mentem volna.
— Egy kicsit javítottam rajta, Niko. Így kényelmesebb: a fény nem tükröződik a képernyőn, és kényelmesebb nézni.
— Ez az én íróasztalom. Minden este ott dolgozom.
— A sarokban is lehet dolgozni. Viszont így most rendes az elrendezés, mint az embereknél.
Aznap este szó nélkül visszaraktam mindent a helyére. Ő nézte, ahogy a bútorokat mozgatom, de meg sem próbált segíteni — olyan arccal ült, mintha barbárságot követnék el. Nem nyújtott kezet, nem mozdult. Csak figyelt.
Reggel folytatódott a „javítás”: eltűntek a kozmetikai polcaim, a helyükön az ő elektromos borotvája és egy borotvahabos flakon állt.
— Boris, hol vannak a dolgaim?
— Egy zacskóban a mosdó alatt. Niko, neked annyi kis üveged van — minek ennyi egy nőnek? Felszabadítottam egy kis helyet, hogy rendezettebb legyen.
Nyolcadik nap: „Ki telefonált?”
A következő jel még egyértelműbb volt. Telefonon beszéltem a kollégámmal, Szásával, és nevettem a viccén. Amikor befejeztem a beszélgetést, megláttam Borist a konyha ajtajában — karba tett kézzel, nehéz tekintettel.
— Ki volt az?
— Egy kolléga. Miért?
— Nagyon vicces volt nektek. Még a szobából is hallottam, ahogy nevetsz.
— Munkahelyi beszélgetés volt.
— Munkahelyi? Este nyolckor? Ennyire vidáman?
Felismertem ezt a hunyorítást és az összeszorított ajkakat — nyolc éve is így nézett rám, amikor későn értem haza a munkából.
— Boris, nem fogok beszámolni a telefonhívásaimról — mondtam nyugodtan. — Sem most, sem valaha.
— Nem is kérek beszámolót. Csak kérdeztem — vetette oda, és elment.
De másnap, amikor üzenet érkezett Olenától, „véletlenül” belenézett a képernyőmbe. Este pedig megkérdezte:
— Mindent elmesélsz Olenának rólunk?
Tizedik nap: a mondat, amely után minden világos lett
Vasárnap készülődtem a szokásos találkozóra a barátnőimmel — havonta egyszer elmegyünk egy kávézóba, bort iszunk és megbeszéljük az életet. Nyolc éve tart ez a szokás, és nekem olyan szükséges, mint a levegő.
Boris a konyhában ült, és hallgatva figyelte, ahogy öltözöm.
— Sokáig leszel? — kérdezte olyan hangon, amelyben a törődés csak a kontroll burka volt.
— Három-négy órát.
— És én mit csináljak addig?
— Ugyanazt, amit nyolc évig csináltál. Hiszen eddig is boldogultál.
— Azért boldogultam, mert nem volt választásom. Most viszont itt vagy, és azt szeretném, ha otthon lennél. Velem.
Megdermedtem a folyosón. Ezt a formulát már hallottam. „Azt akarom, hogy otthon legyél” — az ő szájából ez nem közelséget jelent, hanem pórázt. Legutóbb ezekből a szavakból lassan eltűntek a barátnők, a tanfolyamok, az érdeklődéseim. Már nem éreztem, hogy a saját életemet élem.
— Boris, elmegyek a barátnőimhez. Este visszajövök.
— És ha ez nekem nem tetszik?
— Akkor ez azt jelenti, hogy semmit sem változtál. Egy grammot sem.
Kilenc körül tértem haza. Sértett hallgatással fogadott, röviden és fogcsikorgatva válaszolt. Reggel egy adag kávét főztem, és leültem az íróasztalomhoz — ugyanahhoz, amely ott áll, ahol én akarom.
— Boris, pakold össze a dolgaidat.
— Mi?
— Tizenegy nap alatt mindent megismételtél, ami miatt nyolc éve elküldtelek. Átrendezted a bútoromat, eltetted a dolgaimat, kihallgattál a telefonhívások miatt, és megsértődtél a barátnőimmel való találkozás miatt. Nem hozzám jöttél vissza — azért jöttél, hogy visszaszerezd az irányítást az életem felett.
Szó nélkül összepakolta a bőröndjét. Már az ajtóban visszafordult:
— Azt hittem, újra család leszünk.
— A család az, ahol tiszteletben tartják egymás határait. Te pedig nyolc év alatt sem tanultad meg ezt.
Egyre gyakrabban gondolom azt, hogy negyvenöt felett sokan veszélyes illúzióba esnek: mintha az évek a különélésben automatikusan megváltoztatnák az embert. De az idő nem nevel át — csak megszilárdítja a szokásokat. Aki negyvenöt évesen kontrollált, az ötvenhárom évesen még erősebben ragaszkodik majd a kontrollhoz, mert a régi mintákhoz hozzáadódik a magánytól való félelem. És ezt a félelmet hozza magával a házadba — a bőröndjével együtt.
Szeretnék kérdezni — és tényleg fontos számomra a válasz.
Nők, visszafogadtátok már a volt férjeteket? Tényleg mások lettek, vagy csak az első napokban igyekeztek?
Férfiak, őszintén: érzések miatt tértek vissza egy nőhöz, vagy inkább azért, mert hiányzott az a megszokott kényelem, amit ő teremtett?
Ha valaki nyolc év alatt nem változott — azért van, mert nem tudott, vagy mert nem volt rá szüksége?
A teljes vagy részleges másolás szigorúan tilos!
