Nadja egy zacskó paradicsomot tartott a kezében, és érezte, ahogy a hideg esőcseppek dobolnak a kabátja kapucniján.
Az augusztus esősnek bizonyult, az ég tele volt szürke felhőkkel, és úgy tűnt, mintha a nap elfelejtette volna az utat Cserkaszi egyik külvárosa felé.
A kaputól a ház felé tartott, igyekezve nem belelépni az ösvényen összegyűlt pocsolyákba.
Három zacskó volt a kezében: paradicsom savanyításhoz, uborka és zöldfűszerek. A piacon az árusnő beszélte rá, hogy ezeket vegye – azt mondta, kemények és lédúsak.
– Nadja, miért ilyen aprókat vettél? – az anyósa, Antonina Petrovna a veranda alatt ült a tető alatt, és babot válogatott. – A befőzéshez nagyobbak kellenek, ezek legfeljebb salátába jók.
– Az árusnő azt mondta, hogy ezek a legjobbak – Nadja letette a zacskókat az asztalra. – Külön válogattam őket.
– Jaj, ugyan mit értesz te ehhez – legyintett az idős asszony. – Biztosan becsaptak a piacon, mint egy kisgyereket. Engem kellett volna magaddal vinni.
Nadja hallgatott. Másfél év özvegység alatt már hozzászokott az ilyen megjegyzésekhez.
Egy kis cégnél dolgozott könyvelőként, szerény fizetésért, de meg tudott belőle élni.
Amikor a férje meghalt, egy háromszobás lakás maradt rá a városközpontban, valamint ez a dácsatelk.
A férj családja – a sógornője, Szvetlana a férjével, Grigorijjal – gyakran jöttek „segíteni”, de Nadja érezte a tekintetükben valami rosszindulatot.
Az eső egyre erősödött. Nagy cseppek kopogtak a veranda tetején, Antonina Petrovna pedig sietve bement a házba.
– Megyek, felteszem a teavizet. Te addig mosd meg az uborkát, a lavór ott van a padon. Csak ne szórd szét itt a dolgokat.
Nadja bólintott, és felvette az uborkás zacskót. De alig jutott el a lavórig, amikor a telek sarkán túl hangokat hallott.
Szvetlana és Grigorij jöttek vissza valahonnan, talán a szomszédoknál jártak.
– Figyelj, talán elég már húzni az időt – mondta Grigorij hangosan, nyilván nem sejtve, hogy az eső zaján keresztül valaki meghallhatja. – Csináljuk meg még ezen a héten az egészet.
– Teljesen megőrültél? – sziszegte Szvetlana, de a hangja így is tisztán hallatszott. – Anya itt van a dachán, a szomszédok mindenütt. Várni kell.
Nadja megdermedt. Ösztönösen hátralépett a régi, megroggyant fészer felé, amely a kerítésnél állt, és ahol a kerti szerszámokat tartották.
Az ajtó résnyire nyitva volt, ők gyorsan beléptek, és a falhoz lapulva megálltak. Nadja szíve úgy kalapált, hogy úgy tűnt, kívülről is hallani lehet.
– Akkor mikor? – erősködött Grigorij. – Már tartozom Valerának, annak az erdésznek. Beleegyezett, hogy segít nekünk tizenötezerért.
– A jövő héten – Szvetlana lehalkította a hangját, de minden szó eljutott Nadjához. – Hívjuk el a tóhoz, mondjuk, hogy pontyot fogunk a halászléhez.
– Valera mindent tud, ő ott intézi a csónakokat. Azt mondja majd, hogy a csónak elromlott a tó közepén, aztán szépen lelép. A csónak régi, szivárogni kezd. Senki sem fog gyanakodni.
Nadja érezte, ahogy hideg fut végig a hátán. A keze akaratlanul is megszorította az uborkás zacskót. Vajon jól értette, amit hallott? Tényleg a férje rokonai készülnek…
– És ha valami balul sül el? – Grigorij láthatóan ideges volt.
– Semmi sem fog balul elsülni. Valera tapasztalt, korábban még vízbe fulladtakat is talált, amikor a mentőállomáson dolgozott. Azt mondja, tíz perc az egész. A lényeg, hogy minél messzebb vigyük a parttól.
– Rendben, meggyőztél. A lakást aztán eladjuk, jó pénzt kapunk érte. Már beszéltem egy ingatlanossal, azt mondta, egy háromszobásért a központban simán adnak hárommilliót.
A hangok lassan távolodni kezdtek. Nadja a fészer félhomályában állt, és hallgatta, ahogy az eső dobol a rozsdás tetőn. A fejében minden összekeveredett: félelem, hitetlenség, düh.
Amikor odakint elhaltak a léptek, Nadja óvatosan kinézett. Szvetlana és Grigorij már eltűntek a házban. Az eső kissé alábbhagyott, apró szemerkélésre váltott.
Visszatért a verandára, ahol az anyósa már a teához terített.
– Miért vagy ilyen sápadt? – Antonina Petrovna összevonta a szemöldökét. – Csak nem lettél beteg?
– Megfájdult a fejem – hazudta Nadja. – Biztos ettől a nedvességtől. Lefekszem egy kicsit.
– Menj csak, menj. Majd én itt mindent elintézek.
Nadja bement abba a szobába, ahol általában aludni szokott, amikor a dachára jött. Leült az ágyra, és elővette a telefonját.
Nem, telefonnal nem tudja felvenni – észrevennék, ha szem előtt tartaná.
De van egy régi diktafonja! Az, amelyet három éve vett, amikor a továbbképzésen az előadásokat rögzítette.
A táskájában kotorászott, és elővette a kis készüléket. Ellenőrizte – az elem lemerült.
Gyorsan talált új elemeket az éjjeliszekrényben, betette őket, majd megnyomta a felvétel gombot. A piros fény villogni kezdett. Működik.
Egy óra múlva Szvetlana és Grigorij kijöttek a verandára. Az arcukon elégedett mosoly játszott, mintha épp egy nyaralás tervét beszélték volna meg, nem pedig valaki életét.
– Hol van Nadjka? – kérdezte Szvetlana az anyósától.
– Fekszik, fáj a feje. Mondtam neki, hogy a piacra sapkát kell venni, még nyáron is, de ő nem hallgat rám.
– Jaj, mindig betegeskedik – mondta Grigorij, leülve az asztalhoz, és nyúlt a pitékért, amelyeket Antonina Petrovna reggel sütött.
– Mi meg Valerával megbeszéltük, hogy jövő héten elugrunk a tóhoz. Azt mondja, most remekül harap a ponty.
– Nadját is visszük magunkkal – tette hozzá Szvetlana. – Hadd szellőzzön egy kicsit, mert Olezska után teljesen elkomorodott.
Az anyós jóváhagyóan bólintott.
– Helyes. El kell terelnie a gondolatait, mert csak otthon ül, mint egy bagoly.
Nadja a szoba ajtajában állt, és hallgatta ezt a beszélgetést. Aztán határozottan kilépett a verandára. A kezében egy táska volt, benne a bekapcsolt diktafonnal.
– Szvetlana, Grisa, beszélnem kell veletek – mondta nyugodtan.
– Igen, persze – mosolygott Szvetlana, de a szemében egy pillanatra gyanakvás villant. – Miről?
– Menjünk be a szobába, ott beszélünk.
Egymásra néztek, majd követték. Nadja becsukta az ajtót, és a táskát az asztalra tette úgy, hogy a diktafon közelebb legyen hozzájuk.
– Én már nem bírom – kezdte lassan, a padlót nézve. – Nem tudok megbirkózni vele. Ez a lakás, a dacha… minden Olegre emlékeztet. Úgy döntöttem, tisztességesebb lesz, ha mindent nektek adok. Hiszen ti vagytok a rokonai, a családja.
Szvetlana még fel is állt meglepetésében.
– Nadjusa, mit beszélsz? Hiszen ez a tiéd!
– Nem, komolyan mondom. El akarok menni. Az unokatestvérem Kijevben él, már régóta hív magához. Talán ott jobb munkát találok, és új életet kezdek.
Grigorij köhécselt egyet, de látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani az örömét.
– Ha így döntöttél, mi támogatunk. A legfontosabb, hogy neked jó legyen.
– Pontosan – kapta fel a szót Szvetlana. – Nem fogunk visszatartani. Bár persze hiányozni fogsz. Hiszen már szinte családtag lettél nekünk.
– Köszönöm – bólintott Nadja. – Most felhívom anyát, mindent megbeszélek vele, ti addig üljetek itt, és gondoljátok át, hogyan legyen tovább. Csak azt szeretném, hogy minden tisztességesen történjen.
Kiment a szobából, és magukra hagyta őket. A szíve őrülten vert, de igyekezett uralkodni magán.
– Hallod, Grisa – suttogta Szvetlana, amint az ajtó becsukódott Nadja mögött. – Érted ezt? Ő maga ad oda mindent!
– Ez hihetetlen – csapott a térdére Grigorij. – Akkor Valerának sem kell fizetnünk. Spórolunk!
– Pontosan. Mondtam én, hogy gyenge. Az özvegyek mindig ilyenek – sírdogálnak, és készek mindenről lemondani. A lakás a miénk, a dacha a miénk. Anyánk örülni fog.
– És hogyan intézzük a papírokat?
– Simán elintézzük. Megmondjuk neki, hogy írjon ajándékozási szerződést. Találunk egy rendes közjegyzőt, megkenjük egy kicsit – és kész az ügy.
– Ügyes vagy, asszony! Mindig mondtam, hogy te vagy a család feje.
Nevetni kezdtek. Nadja az ajtó mögött állt, és mindezt hallgatta, összeszorított fogakkal. A kezében volt a diktafon – észrevétlenül kivette a táskából, amikor kijött. A piros fény tovább villogott.
Másnap reggel Nadja bement a városba. Az anyósa a szokásos intelmekkel búcsúztatta:
– Ott a városban vigyázz magadra, ki tudja, mi történhet. És az esernyőt se felejtsd el, hiszen esők vannak.
– Rendben, Antonina Petrovna.
Munka helyett Nadja a rendőrségre ment. A körzeti megbízott, egy ötven év körüli, fáradt arcú férfi eleinte különösebb lelkesedés nélkül hallgatta a történetét. Valószínűleg hozzászokott a megsértett rokonok panaszaihoz.
– Tudja, ezek komoly vádak – mondta. – Van valamilyen bizonyítéka?
Nadja elővette a diktafont, és elindította a felvételt. Először az ő hangja: „El akarok menni… mindent nektek adni”, majd Szvetlana és Grigorij hangja: „Valerának nem kell fizetnünk”, „a lakás a miénk”, „ír majd ajándékozási szerződést”…
A rendőr összeráncolta a homlokát, és visszatekerte az elejére. Meghallgatta még egyszer. Aztán felvette a telefont:
– Kapcsoljanak az operatív csoporthoz…
Szvetlanát és Grigorijt még aznap este őrizetbe vették. Az erdészt, Valerát másnap reggel találták meg – a tó melletti csónakállomáson dolgozott, és különösebben nem is bujkált.
A nyomás hatására bevallotta, hogy valóban beleegyezett, hogy pénzért „balesetet” rendez. Azzal magyarázkodott, hogy a felesége beteg, nincs pénz a kezelésre, ezért vállalta el ezt a dolgot.
Antonina Petrovna két nappal később rontott Nadjához. Jelenetet rendezett egyenesen a ház udvarán, ahol a menye lakást bérelt.
– Ez mind a te műved! – kiabálta az idős asszony, hadonászva a karjaival. – Te állítottad csapdába őket! Szándékosan mindent így rendeztél!
– Antonina Petrovna – Nadja a lépcsőn állt, és az anyósára nézett. – Ők meg akartak ölni engem. Tudja? A másvilágra akartak küldeni!
– Hazudsz! Az én gyerekeim nem képesek ilyesmire! Biztos te kergetted őket idáig, te ültetted ezt az ötletet a fejükbe!
A szomszédok kinéztek az ablakokon, néhányan még ki is jöttek az udvarra megnézni a botrányt. Nadja megfordult, bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Felesleges volt vitatkozni – egy anyának a gyerekei mindig ártatlanok maradnak.
Egy hónap múlva a nyomozás lezárult. Szvetlanát és Grigorijt valódi börtönbüntetésre ítélték – gyilkossági kísérlet és csalás miatt.
Valera erdész felfüggesztett büntetést kapott, mert végül semmit sem tett, és azonnal beismerő vallomást tett.
Nadja eladta a cserkaszi lakást és a dacha telkét. A pénzt egy garzonlakás vásárlásába fektette a fővárosban, ahol a nővére élt.
Könyvelőként helyezkedett el egy kereskedelmi cégnél, és a fizetése magasabb volt, mint Cserkasziban.
Antonina Petrovna soha nem bocsátott meg a menyének. Néha felhívta, de csak azért, hogy szemrehányást tegyen neki a család „elárulásáért”.
Nadja csendben hallgatta, majd letette a telefont. Nem tudott tovább abban a városban élni, ahol minden utca a tragédiára emlékeztette.
A főváros zajjal, nyüzsgéssel és teljes névtelenséggel fogadta.
Itt senki sem ismerte a történetét, senki sem nézett rá megvetéssel vagy sajnálattal. Egyszerűen lehetett mély levegőt venni, és tovább élni.
A régi diktafont pedig az íróasztala fiókjában őrizte – emlékeztetőül arra, hogy nem szabad senkiben vakon megbízni, még a legközelebbi emberekben sem. Ahogy mondani szokták: bízz, de ellenőrizz…
