Amikor a fia az egyetem után a városban maradt, a felesége pedig nem bírta a csendet, és utána költözött, az erdész egyedül maradt. Nem sajnálatra méltó módon, hanem igazán egyedül — a fenyők, az ösvények és a régi, kályhás faház társaságában.
Idővel az erdő már nem munka volt számára, hanem család. Ismert minden buckát, minden tisztást, minden patakot. Reggelente köszöntötte a ködöt, esténként hallgatta, ahogy a szél susog a lombkoronákban.
Május végén, egy éjszakai vihar után elindult ellenőrizni a távoli részt. A levegő nedves föld és fenyőtű illatát árasztotta. Minden nyugodtnak tűnt, mígnem az orrába csapott egy másik szag — éles, keserű, idegen. Nem egyszerű tábortűz. Valami vegyszeres, kellemetlen.
Letért az ösvényről, és leereszkedett a szakadékba. Ott még parázslott egy szeméthalom: műanyag kannák, megégett ponyva, szintetikus anyagdarabok. Valaki meggyújtotta, majd elment anélkül, hogy meggyőződött volna róla, teljesen kialudt-e. Az eső elfojtotta a lángokat, de a füst még mindig sűrű fátyolként lebegett.
És e fekete halom mellett meglátta egy rókalyuk bejáratát. A föld beomlott, a széle megperzselődött, a járat szinte teljesen el volt torlaszolva.
Közelebb lépett, az arcát az ingujjával takarta, és meghallott egy hangot. Nem egyszerű cincogás volt, hanem halk, fájdalmas kaparás, mintha valaki az utolsó erejével próbálna segítséget hívni.
Az erdész azonnal megértette. Ledobta a hátizsákját, elővette a kis lapátját, és óvatosan elkezdte félrehordani a forró földet. Lassan dolgozott, hogy ne omoljon be a járat teteje. Néhány perc múlva a nyílás szélesebb lett, és benézett.
A lyuk mélyén három apró kis gombóc mocorgott. Rókakölykök. Egészen picik, még vakok. Orrukkal a földet bökdösték, remegtek, halkan nyüszítettek. A felnőtt róka nem volt sehol. Talán elpusztult, talán pánikban elmenekült. Nem gondolkodott ezen.
Az erdész óvatosan egyenként kihúzta őket. Melegek voltak, tej- és füstszagúak. Kettő élénk vörös, a harmadik sötétebb, mintha hamu hintette volna be.
Azon a napon, amikor megmentette a három rókát, az erdész még csak nem is sejtette, mi fog vele történni néhány év múlva.
Az erdész cumisüvegből etette őket, a kályha mellett melegítette, éjszaka is felkelt, amikor nyöszörögni kezdtek. Eleinte elfértek egy régi fa kosárban, később már a kunyhóban rohangáltak, a lába alatt sündörögtek, a kabátja ujját rágcsálták.
Az erdész úgy beszélt hozzájuk, mintha gyerekek lennének, bár tudta, hogy egyszer majd el kell engednie őket.
Amikor a rókák megnőttek, elkezdte kivinni őket az erdőbe. Először csak rövid időre, aztán egyre messzebbre. Egy nap nem tértek vissza. Várt egy napot, kettőt, egy hetet.
Évek teltek el.
Az erdész három rókakölyköt mentett ki a tűzből, azt gondolva, hogy csupán egy jócselekedetet tesz, de ami évekkel később történt, teljesen váratlanul érte.
Egy késő őszi napon, amikor az erdő különösen üresnek tűnt, megtörtént az, amire nem volt felkészülve…
Az egyik tél különösen kemény volt. A fagy mínusz harminc fok körül járt, a szél úgy csapódott a kunyhó falainak, mintha szét akarná szedni rönkről rönkre. Az erdész eleinte nem törődött a gyengeséggel, azt hitte, megfázott, majd elmúlik. De napról napra egyre kevesebb ereje maradt. Alig kelt fel, a víz megfagyott a vödörben, a tűzifa gyorsabban elfogyott, mint számította.
Tudta, hogy be kellene mennie a faluba, de nem volt rá képes. Minden lépés nehezére esett. Egy ponton egyszerűen lefeküdt az ágyra, és sokáig a mennyezetet bámulta.
Éjszaka vonyítást hallott. Hosszú, elnyújtott hang volt, egészen közelről. Azt hitte, csak a szél játszik az ágakkal. De a vonyítás megismétlődött. Aztán újra. Reggel valaki kaparta az ajtót.
Nagy nehezen felkelt, az ablakhoz ment, és három rókát látott. Közvetlenül a küszöbnél álltak. Nem féltek, nem futottak el. Köröztek a kunyhó körül, újra vonyítottak, mintha hívnának valakit.
Ugyanezen a napon egy turistacsoport haladt el az erdei ösvényen. A befagyott tóhoz tartottak, és először csodálkoztak, hogy a rókák nem menekülnek, sőt — előreszaladnak, megállnak, visszanéznek. Az egyikük tréfásan megjegyezte, hogy az állatok mintha vezetnék őket valahová.
És valóban — a rókák egyenesen a kunyhóhoz vezették őket.
Az ajtó zárva volt, de füst nem szállt fel a kéményből. Kopogtak. Nem érkezett válasz. Ekkor az egyik férfi vállal betolta az ajtót.
Az erdészt félájult állapotban találták meg.
Még időben kórházba szállították. Az orvosok később azt mondták, még egy nap — és minden másként alakulhatott volna.
Amikor tavasszal visszatért a kunyhóba, a hó már olvadóban volt. Kiállt a tornácra, és sokáig nézte az erdőt. És egyszer csak a fák közül előbukkant három róka.
Néhány lépésnyire megálltak. Nyugodtan néztek rá, félelem nélkül.
Nem szólt semmit. Csak biccentett feléjük, mint régi ismerősöknek.
