Mikola azért érkezett a faluba, hogy meglátogassa a nagynénjét. Odament az ismerős házhoz, kinyitotta a kiskaput, az udvaron pedig Galina fogadta.
– Miért nem telefonáltál, miért nem szóltál előre? – mondta, és megölelte az unokaöccsét.
– Meglepetést akartam szerezni – mosolygott Mikola.
Gálá néni gyorsan megterített, megebédeltek, majd az asszony fontos beszélgetésre terelte a szót.
– Nézd csak, mit találtam a kamrában lévő ládában – mondta hirtelen Galina néni, és átnyújtott Mikolának egy papírt.
A férfi széthajtotta a lapot, elolvasta, és megdermedt.
Mikola azért érkezett a faluba, hogy meglátogassa a vér szerinti nagynénjét. A faluban már senkije sem maradt: a szülei régen meghaltak, a többi rokon elköltözött, csak Galina néni maradt.
Mikola odament az ismerős házhoz, kinyitotta a kiskaput, az udvaron pedig Galina fogadta.
– Miért nem telefonáltál, miért nem szóltál előre? – kérdezte a néni, és megölelte az unokaöccsét. – És Mária a gyerekekkel nem jöttek?
– Nem, nekik nem sikerült. A városban maradtak – válaszolta a férfi.
Gálá néni gyorsan megterített, megebédeltek, majd az asszony lassan egy fontos beszélgetésre tért át.
– Nézd csak, mit találtam a kamrában lévő ládában – mondta hirtelen Galina néni.
Mikola kíváncsian kivett a ládából egy papírlapot, és olvasni kezdte. Ahogy haladt a sorokkal, az arca egyre jobban megváltozott.
– Ne aggódj már annyira – próbálta megnyugtatni az unokaöccsét Gálá néni. – Ennek már annyi éve! Lehet, hogy azóta megváltozott az egészséged. Gondolj csak bele: két gyereket felneveltél – talán csak úgy a szél fújta őket hozzád?
Aznap éjjel Mikola a nagynénjénél maradt. Egész éjszaka nem hunyta le a szemét. Nem is csoda, hiszen az a szakvélemény, amellyel aznap megismerkedett, éppen róla szólt. Igaz, nagyon régen állították ki, még azután, hogy hétéves korában megbetegedett. A dokumentum szerint az elszenvedett betegség következtében a jövőben nem lehetnek gyermekei.
Természetesen ezt az iratot Mikola édesanyjának adták ki, és Mikola addig semmit sem tudott róla.
„Talán valami tévedés – gondolta Mikola. – Mert ha hinni lehet ennek a papírnak, akkor idegen gyerekeket neveltem fel. De ez nem lehet igaz. A feleségemben teljesen biztos vagyok.”
Mikola édesanyja még azelőtt meghalt, hogy betöltötte volna a tízéves kort. Nem sokkal később az apja másik asszonyt vitt a házhoz. Ettől kezdve a tízéves Mikola egyre gyakrabban aludt a nagynénjénél, aki a szomszéd házban lakott. Galina néni Mikola édesanyjának fiatalabb húga volt. A fiú gyorsan megszerette őt, és tulajdonképpen ő helyettesítette számára az anyját.
A katonaság után Mikola nem akart visszatérni a szülőfalujába. Egyrészt nem volt ott munka, másrészt nem alakult jól a kapcsolata az apjával. A városban maradt, sofőrként helyezkedett el, és egy munkásszállón lakott. Amikor már tapasztalatot szerzett a vezetésben, távolsági kamionsofőr lett, és hamarosan saját lakást vásárolt.
Ezután megismerkedett Máriával. A nő még a házasságkötés előtt közölte vele, hogy gyermekük lesz. Békességben éltek, és három évvel a lányuk születése után megszületett a fiuk is.
Negyvenéves kora felé, amikor már volt némi megtakarítása, Mikola felhagyott a kamionozással, és hamarosan saját fuvarozó céget alapított. Kis lépésekből indulva a vállalkozás fokozatosan bővült, és néhány év alatt stabil jövedelmet kezdett hozni.
A nagynénjétől egyenesen a fővárosba utazott. A bizonytalanságban egyszerűen nem tudott hazamenni. Kijevben kivizsgáltatta magát, és a gyanúja megerősítést nyert. Mikola teljesen összetörve tért haza.
– Megjött Mikola! – örült a felesége. – Ebédelsz?
– Nem – válaszolta röviden, majd letette elé a frissen kiállított szakvéleményt.
– Mi ez? – nézett rá csodálkozva a felesége.
– Ez – mondta Mikola – egy papír, amely szerint nekem ebben az életben nem lehettek volna gyermekeim.
A felesége felsóhajtott, és leült egy székre.
– Miket beszélsz, Mikola? Ez biztosan valami tévedés.
– Ha tovább hazudsz – mondta Mikola –, engem itt többé nem látsz.
– Rendben, megpróbálok mindent elmagyarázni – egyezett bele a felesége.
Mária elbeszéléséből kiderült, hogy még az iskolában kezdett udvarolni neki egy osztálytársa. Az iskola után tovább találkozgattak, majd a fiú váratlanul átpártolt a barátnőjéhez.
– Akkor ismerkedtem meg veled. Nem sokkal később rájöttem, hogy gyermeket várok. Akkor még nem voltam teljesen biztos benne, hogy a gyermek tőled van, de más választásom nem volt.
– Féltem bevallani a szüleimnek, hogy terhes vagyok. A házasság volt a menekülésem.
– Az első gyerekkel minden világos – szakította félbe a feleségét Mikola. – Ezt még meg is tudnám érteni, és meg is tudnám bocsátani. De hogyan magyarázod meg a második gyerek születését?
Ekkor Mária szeméből könnyek kezdtek folyni. Tenyerével letörölte őket, és folytatta a történetét.
– Akkoriban távolsági sofőrként dolgoztál, gyakran voltál úton. Egy alkalommal újra találkoztam vele, az első szerelmemmel. Azt javasolta, töltsük együtt az estét. Nem tudom, mi történt velem, de elmentem vele. Többé soha nem találkoztam vele. Azt a hűtlenséget pedig a mai napig sem tudom megbocsátani magamnak. Csak később értettem meg, hogy ő csupán fellángolás volt. Te viszont életem igazi szerelme vagy.
Amikor Mária befejezte a történetét, Mikola továbbra is az asztalnál ült, két kezébe temetve a fejét.
– Mikola, kérlek, ne hagyj el. Nem tudok nélküled élni.
– Rád sem bírok nézni – mondta Mikola, és az ajtó felé indult.
A felesége sírva utána rohant, ő azonban hátra sem nézett, csak becsukta maga mögött az ajtót.
Hogy valahogy elterelje a gondolatait, Mikola minden napját a munkahelyén töltötte. Hétvégén ismét a faluba ment Galina nénihez. Éjszakánként volt számára a legnehezebb.
– Az egész életem romba dőlt – töprengett, miközben a plafont bámulta. – Miért történt ez velem? Hogyan lehet ezzel tovább élni?
Reggelre egymásnak ellentmondó gondolatok gyötörték.
– Tegyük fel, hogy már a katonaságból hazatérve megtudtam volna, hogy nem lehetnek gyerekeim. Valószínűleg akkor családom sem lett volna. És soha nem ismertem volna meg az apaság örömét. Hiszen örültem, amikor láttam, hogy a gyerekeim megteszik az első lépéseiket. És mennyi más apró boldog pillanat volt a családi életemben. Éppen a tudatlanságomnak köszönhetően válhattam boldog emberré.
Vasárnap a gyerekei is eljöttek Mikolához a faluba.
– Apa, nem tudom, mi történt közted és anya között, de mintha tőlünk is elfordultál volna. Mi van, minket sem akarsz látni? – mondta a lánya már az ajtóból.
– Mit beszélsz, kislányom? Titeket ugyanúgy szeretlek, mint eddig. Anyáddal viszont komoly nézeteltéréseink vannak.
– Apa, gyere vissza anyához, éjjel-nappal sír. Aggódom érte, nehogy valami baja essen – szólt közbe a fia.
– Apa, ne haragudj tovább anyára. Mondok egy jó hírt: hamarosan nagypapa és nagymama lesztek – osztotta meg örömét az apjával a lánya.
Mikola megölelte a lányát, és így szólt:
– Ez aztán a jó hír!
– Apa, mi nélküled nem megyünk haza – mondta határozottan a fia. – Elég volt már abból, hogy gyötritek egymást. Hát lehet ennyi együtt töltött év után valami miatt szétmenni?
– Jól van, meggyőztetek – mosolygott Mikola. – Induljunk haza.
