— Mi a fenéért van itt ekkora csend? — morogta Viktória, miközben elfordította a kulcsot a zárban.
Általában, amikor a szokásosnál korábban ért haza a munkából, a lakás zsongással fogadta: a tévé zúgott, játékok csattogtak, vagy Makszim hangja hallatszott, ahogy éppen egy újabb streamet kommentált. Ma azonban olyan csend honolt, mintha a hangok is kihaltak volna a házból. Csak a hűtő zümmögött megszokottan a konyhában, és valahonnan a lakás mélyéről furcsa, ritmikus loccsanás hallatszott.
Vika lerúgta a cipőjét anélkül, hogy kibújt volna belőle, és a bevásárlószatyrot egyenesen az előszoba padlójára dobta. A tarkóját ragacsos, jeges szorongás érintette meg, mint egy huzat. Belépett a folyosóra. A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt. A résből nem áradt gőz, nem érződött meleg gyereksampon illata. Nyirkosság és hideg szivárgott ki onnan.
— Max? — szólt, de a hangja elcsuklott.
Betolta az ajtót.
A látvány, amely elé tárult, úgy ütötte ki belőle a levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna. A kád majdnem színültig tele volt. A zavaros, szappanos vízben, amelyből már egyetlen habbuborék sem maradt, ott ült az egyéves fiuk, Misa. Nem sírt. Úgy tűnt, már nem volt ereje sírni. A kád peremébe kapaszkodott elfehéredett ujjacskákkal, és aprón, sűrűn remegett. A bőre azt a rettenetes, márványos-kékes árnyalatot vette fel, amely azoké, akik túl sokáig maradnak jeges vízben. Az ajkai lilák voltak, tekintete üvegesen meredt egy pontra a csempén.
— Istenem… — lehelte Vika.
Odaugrott a kádhoz, nem törődve azzal, hogy irodai blúz és szoknya van rajta. A keze a vízbe merült, és áramütésszerűen rázta meg — a víz jéghideg volt. Teljesen hideg. Mintha egy órája engedték volna tele, és hagyták volna kihűlni.
Viktória egy rántással kiemelte a fiát a vízből. Nehéz, csúszós és jéghideg volt, mint egy béka. Magához szorítva az ázott kis testet érezte, ahogy nagy, rázkódó remegés fut át rajta. Misa nem ölelte vissza — az izmai megmerevedtek a hidegtől. Lerántott a törölközőszárítóról egy nagy frottír törölközőt, tetőtől talpig bebugyolálta, és dörzsölni kezdte, miközben ő maga is remegni kezdett — de nem a hidegtől, hanem az ősi rémülettől.
— Hol van? Hol az apja? — suttogta, miközben megcsókolta a fia jeges fejecskéjét. — Hol van az a…
Ekkor csattant a bejárati ajtó zárja. A lépcsőház zaja berobbant a lakásba, élénk léptek dobogása és a forró tészta, az olvadt sajt és a szalámi fűszeres, sűrű illata.
— Vikulya! Hát te meg miért jöttél ilyen korán? — Makszim hangja hangos, vidám, élettel teli volt. — Szereztem pizzát! A futár eltévedt, le kellett mennem elé, de legalább forró! „Pepperoni” meg „Négy sajt”, ahogy szereted!
Belépett a folyosóra, cipőben, két lapos kartondobozt tartva maga előtt, mint valami trófeát. Az arca kipirult, a kabátja dohány- és hideg utcai szagot árasztott. Mosolygott, már előre élvezve a vacsorát, mígnem a tekintete a fürdőszoba ajtajában álló feleségére esett, karjában a bebugyolált gyerekkel.
Vika ránézett. A vizes blúz a testéhez tapadt, a szempillafesték kissé elkenődött, de az arca rémisztően fehér volt, a szeme körül fekete árkokkal. Hallgatott, és gépiesen dörzsölte tovább fia hátát a törölközőn keresztül.
Makszim megállt, egyik lábáról a másikra állva. A mosoly lassan leolvadt az arcáról, helyét értetlenség és enyhe ingerültség vette át — annak az embernek az arckifejezése, akinek ok nélkül rontják el a hangulatát.
— Öö… Miért szálltatok ki már? — kérdezte, a csomagra bökve a fejével. — Azt hittem, még pancsol egyet. Kis hajók, kacsák, ilyesmi. Rendesen engedtem neki vizet, hogy úszkáljon.
Letette a pizzás dobozokat a kisszekrényre, közben Vika kulcsait a földre sodorta, és elkezdte kigombolni a kabátját.
— Azt hitted? — kérdezte halkan Vika. A hangja tompa volt, mintha hordóból jött volna.
— Hát ja. A futár hívott, hogy a harmadik lépcsőháznál áll, bénázik. Leszaladtam. Öt perc az egész. Aztán ott volt Szerjozsa az ötödikről, kijött cigizni, és szóba elegyedtünk a tegnapi „Zenit”-meccsről. Ismered, amíg mindent el nem mond, nem enged.
Makszim elvigyorodott az emléktől, és már nyúlt is a dobozhoz, hogy felnyissa és kivegyen egy szeletet.
— Jót dumáltunk amúgy. Azt mondja, a bírót…
— Az egyéves fiunkat egyedül hagytad a fürdőkádban, hogy leszaladj a pizzáért, és fél órán át csevegtél a szomszéddal? A gyerek a kihűlő vízben ült és üvöltött, amíg te a lépcsőházban a focit tárgyaltad?
Makszim megdermedt a pizzával a kezében. A sajtszál megnyúlt a doboztól, a levegőben lógott. Összeráncolta a homlokát, végre észrevéve, hogy a felesége nem egyszerűen elégedetlen, hanem úgy néz rá, mintha két feje nőtt volna.
— Miért kezded ezt? — harapott bele a szeletbe, és rágni kezdett, látványosan jelezve, hogy nem lát problémát. — Milyen fél óra? Jó, talán húsz perc. És miért üvöltött volna? Nem hallottam semmit. Csukva volt az ajtó. Derékig ért a víz, nem fulladhatott volna meg, stabilan ül. Mi ez a pánik a semmiből?
Vika érezte, hogy Misa a karjában már nem remeg olyan hevesen, hanem halkan, panaszosan nyöszörög, az orrát a nyakába fúrva. Ez a hang végleg kiégette benne az utolsó biztosítékot.
— Húsz perc? — lépett közelebb. — Max, a víz jéghideg. Kék. Érted? Kék!
— Ugyan már, ne dramatizálj! — fintorgott Makszim, és legyintett a pizzahéjjal. — Az edzés jót tesz. Férfi lesz, nem mimóza. Kihűlt a víz, na és? Nyáron a folyóban sem forr. Mindig elefántot csinálsz a bolhából. Inkább gyere enni, amíg meleg, különben megint azt mondod, nem törődöm veled.
Hátat fordított és a konyha felé indult, maga mögött hagyva a pizza szagát és a teljes, totális közönyt az iránt, hogy az imént majdnem megölte a saját gyerekét. Vika a folyosón állt, szorosabban magához ölelve a fiát, és a távolodó hátát nézte. Benne, ahol valaha szerelem vagy legalább megszokás élt, most fekete, kiégett üresség terjedt szét.
Vika elment a konyha mellett, ahol Makszim már szorgosan zörgött a kartonnal, kinyitva a második dobozt. Bevitte Misát a hálószobába, az ágyra fektette, és kétszeres erővel kezdte dörzsölni. A gyerek bőre ijesztően hideg volt, mintha nem élő embert, hanem egy darab márványt érintene. Misa halkan sírdogált, a fogai vacogni kezdtek, de nem próbált megfordulni vagy kiszabadulni — ernyedten feküdt, kimerülve a hosszú jeges ülés után.
Makszim egy perc múlva megjelent az ajtóban. Az egyik kezében zsírtól csöpögő pizzaszelet, a másikban egy doboz sör. Az ajtófélfának támaszkodva, enyhe ingerültséggel figyelte a felesége mozdulatait.
— Mit rendeztél itt? — kérdezte tele szájjal. — Komolyan, Vik, fejezd be ezt az egyszemélyes színházat. Rossz nézni. Mindjárt lyukat dörzsölsz belé azzal a törölközővel.
Viktória nem fordult meg. Kivett a komódból egy meleg harisnyát, gyapjú pulóvert, és gyorsan, de óvatosan öltöztetni kezdte a fiát. A keze remegett, de a mozdulatai határozottak voltak.
— Tudod egyáltalán, hogy fél óra alatt teljesen kihűl a víz? — kérdezte tompán, miközben ráhúzta a zoknit a kis, elkékült lábra. — Tudod, hogy egy egyéves gyerek hőszabályozása nem olyan, mint a tied, te nagy darab felnőtt?
— Jaj, ne kezdd megint — forgatta a szemét Makszim, és ivott egy korty sört. — „Hőszabályozás”, „túlaggódás”… Ezeket az okos szavakat az Instagramodon szedted össze? Mondom még egyszer: öt percig nem voltam itt. Jó, talán hét. A víz meleg volt, amikor elmentem. Akkor csak most hűlt ki. Semmi baja nem lett volna pár perc hűvös víztől.
— Öt perc? — Vika hirtelen kiegyenesedett és a férje felé fordult. Misa már felöltöztetve, összegömbölyödve feküdt a takarón, lehunyt szemmel. — Max, lila az ajka. Az ujjai görcsben állnak. Nézz rá! Egyszer az életben nézz rá a fiadra, ne a telefonodra vagy a tányérodra!
Makszim lustán végigpillantott a gyereken, és vállat vont.
— Kicsit megfázott, megesik. Mindjárt felmelegszik. Te vagy a hibás — berontottál, ordítani kezdtél, megijesztetted a kölyköt. Nyugodt volt, amíg be nem rontottál. Üldögélt, játszott. Te meg a hisztiddel tönkreteszed az idegeit. Puhányt nevelsz belőle.
Beleharapott egy nagyot a pizzába, jóízűen megrágta, és folytatta, miközben a kezében szorongatott szelettel hadonászott:
— Egy férfinak edződnie kell. Én az ő korában falun hordóban fürödtem, aztán mégis felnőttem, nem haltam bele. Te meg reszketsz fölötte, mint tyúk a tojásán. Fúj egy kis szél — máris sapka, kicsit hűl a víz — máris pánik. Ebben a világban kell élnie, Vika, nem üvegházban. Immunitást kell szereznie.
Viktória hallgatta, és érezte, ahogy odabent valami elszakad. Mintha elpattant volna egy megfeszített húr, amely eddig a házasságuk szerkezetét tartotta. A férfi pólóján lévő zsíros foltot nézte, a borostájában ragadt morzsákat, a teljesen nyugodt, jóllakott arcát. Őszintén nem értette. Számára a hidegtől elkékült csecsemő csak kellemetlen zavaró tényező volt egy kellemes este közepén.
— Ez nem edzés, Makszim — mondta jéghideg hangon, amitől még saját magát is kirázta a hideg. — Ez veszélyeztetés. Egy magatehetetlen embert hagytál a vízben. Bezártad az ajtót és lementél fecsegni a szomszéddal. És ha megcsúszik? Ha vizet nyel? Meg sem hallottad volna. Feljössz, és ő…
— Már megint ez a „mi lett volna, ha” — vágott közbe Makszim fintorogva. — Szeretsz drámázni. Nem történt semmi! Él? Él. Ott van, melegszik. Mit akarsz még? Én egész nap dolgoztam, fáradt vagyok, csak nyugodtan akartam enni, te meg már az ajtóban az agyamra mész. Megköszönhetnéd inkább, hogy egyáltalán vigyáztam rá, amíg te ott császkáltál a boltokban.
— Dolgoztam — emlékeztette halkan Vika. — És bementem a boltba bevásárolni. Nekünk.
— Ugyan már! — legyintett, és egy csepp szósz a szőnyegre hullott. — Mindig csak elégedetlen vagy. Szereztem neki pizzát, lementem a futárhoz, hogy ne kelljen főznöd, erre úgy néz rám, mint a közellenségre. Látod te magad kívülről? Hisztérika.
Megfordult, és visszament a konyhába, vállán át odavetve:
— Szóval hagyd abba a nyavalygást. Gyere enni, amíg meleg. Különben megint azt mondod, mindent felfaltam. És hozd a kölyköt is, egyen ő is, talán jobb kedve lesz. Olyan, mint az anyja — örökké savanyú képet vág.
Vika a szoba közepén maradt. A bezáruló ajtót nézte, hallotta, ahogy bekapcsolja a tévét és hangosan felnevet valami poénon. A kiságyból Misa halkan, alig hallhatóan felsírt.
Viktória odalépett a fiához, a karjába vette. Már melegebb volt, de még mindig ernyedt és levert. Magához szorította, beszívva a gyerekkrém és a nedvesség szagát, amely még mindig a hajából áradt.
A fejében kitisztult minden. A sokk köde felszállt, kristálytiszta felismerést hagyva maga után. Makszim nem egyszerűen hibázott. Nem pusztán figyelmetlen volt. Olyan ember volt, akinek a saját kényelme, a pizzaszelete és egy focibeszélgetés többet ért a gyereke életénél. Nem bánta meg. Még csak meg sem ijedt.
Eszébe jutott, hogy egy hónapja „elfelejtette” becsukni az ablakot télen, és Misa két órán át huzatban feküdt. Akkor Makszim azt mondta: „Ugyan már, a friss levegő egészséges.” Eszébe jutott, amikor a bolt előtt fék nélkül hagyta a babakocsit, és az legurult az útra — szerencsére egy járókelő elkapta. Akkor nevetett: „Messzire úgysem ment volna, nincs jogsija.”
Ez nem véletlen volt. Ez rendszer volt. Olyan rendszer, amelyben neki és Misának nem jutott hely a „fontos” rovatban.
Vika óvatosan visszafektette a fiát, az orráig betakarta. Aztán megfordult, és a konyhába ment. Nem pizzát enni. Nem is az edzésről szóló kioktatást hallgatni. Egy kérdést akart feltenni, amelyre már tudta a választ, de hallania kellett hangosan.
Belépett a konyhába, és első mozdulattal kirántotta a tévé dugóját a konnektorból. A képernyő, amelyen élénk reklámfoltok villogtak, azonnal elsötétült, és nehéz, sűrű csend telepedett a szobára, amelyet csak Makszim csámcsogása tört meg.
A férfi megdermedt a pizzával a szája előtt, lassan a konnektorra, majd a feleségére nézett. A szemében nem félelem volt, hanem dühös értetlenség — egy emberé, akitől elvették a kedvenc játékát.
— Teljesen elment az eszed? — kérdezte, nem emelve fel a hangját, de érezhető fenyegetéssel. — Dugd vissza. Nézem.
— Nem nézel, zabálsz — vágta rá Vika. A hangja száraz és érdes volt, mint a csiszolópapír. — És amíg zabálsz, azt akarom, hogy hallj meg. Foci és idióta poénok nélkül.
Leült vele szemben az asztalhoz. Kettejük között ott feküdtek a nyitott pizzás dobozok, oregano és olvadt zsír szagát árasztva, ami most Vika számára émelyítő volt. Egyenesen a férje szemébe nézett. A konyhai lámpa erős fényében észrevett egy részletet, amelyet a folyosó félhomályában nem.
— Nem csak dohányszagú vagy, Max — mondta, beleszimatolva a levegőbe. — Olyan szagod van, mintha nem egy, hanem fél doboz cigarettát elszívtál volna. Nem csak „elbeszélgettél” Szerjozsával. Ott álltál és cigiztél. Egyiket a másik után.
Makszim a félig megevett pizza héját a dobozba vágta. A zsíros szósz a terítőre fröccsent.
— Na és? — üvöltötte. — Nincs jogom lazítani a műszak után? Úgy robotolok, mint az ökör, hogy neked és a drágalátos fiacskádnak legyen mit enni és mit felvenni. Nincs jogom ahhoz a rohadt tíz perc csendhez a lépcsőházban, ahol senki nem nyafog és nem fúrja az agyam?
— Tíz perc? — Vika elmosolyodott, és ez a mosoly ijesztőbb volt bármilyen kiabálásnál. — Fél nyolckor mentél le a pizzáért. Nyolc óra öt perckor értem haza. Harmincöt percig nem voltál itt, Makszim. Harmincöt percig ült az egyéves fiad a vízben, ami másodpercről másodpercre hűlt. Te a lépcsőházban álltál, cigiztél, röhögtél a szomszéddal, pontosan tudva, hogy a gyerek egyedül van. Tudtad.
— Nem tudtam semmit! — csapott az asztalra úgy, hogy a sótartó megugrott. — Azt hittem, játszik! Csendben volt! Ha üvölt, meghallom!
— Nem volt csendben — mondta halkan Vika. — Az alattunk lakó szomszéd, Valya néni mondta a liftben, hogy a „kisgyerek nálunk már fél órája torkaszakadtából sír”. Azt hitte, otthon vagyok. De otthon senki nem volt. Csak te, aki egy emelettel lejjebb állt és a büntetőről vitatkozott. Hallottad, Max. Egyszerűen úgy döntöttél, hogy elszívod a cigarettát, és majd utána mész.
Makszim arca vörös foltokban úszott. Hátradőlt a széken, karját a mellkasán összefonva — egyszerre védekező és támadó testtartásban…
— Tudod mit, Vika? Elegem van belőled. A saját életemből koncentrációs tábort csináltál. „Oda ne menj”, „ne beszélj hangosan”, „ülj vele”, „mosdasd meg”. Én férfi vagyok, nem dajka! Jogom van a magánidőhöz! Igen, elhúzódott. Igen, cigiztem. És akkor mi van? Az évszázad tragédiája? Él? Él. Megfázik — majd meggyógyítjuk, gyógyszertár minden sarkon van. Felfújod a dolgot, hogy bűnösnek állíts be, és megint a papucsod alá nyomj.
— A papucsod alá nyomni? — Vika lassan megrázta a fejét. — Emlékszel, három hónapja elfelejtetted elrakni a vérnyomáscsökkentő tablettákat az asztalról? Misa akkor csodával határos módon nem nyitotta ki a dobozt, épp időben kiütöttem a kezéből. Azt mondtad: „Véletlen.” Emlékszel, amikor a pelenkázón hagytad, és elmentél ajtót nyitni a futárnak, ő meg leesett? Azt mondtad: „Magának köszönheti, olyan ficánkolós.”
Egyenletesen beszélt, tényeket sorolva, mint egy nyomozó, aki felolvassa a vádiratot.
— Ezek nem véletlenek, Makszim. Ez diagnózis. Téged nem érdekel. Mélyen, őszintén nem érdekel semmilyen élőlény biztonsága, rajtad kívül. Te nem „késtél”. Te tudatosan a saját kényelmedet választottad, és ezzel kockára tetted az életét. Hallottad a sírást, és tovább cigiztél, mert lusta voltál elnyomni a cigarettát és felmenni.
— A francba veled! — Makszim felpattant, és felborította a széket. A bútor csattanása visszhangzott a lakásban. — Na, megjött a szentfazék! A tökéletes anya! Téged kellene kezelni a szorongásoddal! Megfojtasz! Haza se akarok jönni, mert itt mindig te vagy a savanyú képed meg a követelőzésed!
Az ablakhoz ment, idegesen megrántotta a kilincset, és kitárta a szárnyat. Jeges levegő csapott be a konyhába.
— Én normális apa vagyok! — üvöltötte a nyitott ablakon át, mintha az egész udvart akarná erről meggyőzni. — Normális! Attól, hogy nem reszketek minden karcolás fölött, mint te, még nem vagyok bűnöző! Nem tetszik, ahogy fürdetek? Fürdesd te! Nem tetszik, ahogy vigyázok rá? Ülj vele te! Én mosom kezeimet!
Vika nézte, és az utolsó illúziók is porrá omlottak. Előtte nem férj állt, nem társ, még csak nem is barát. Előtte egy infantilis, agresszív kamasz állt egy felnőtt férfi testében, aki őszintén hitte, hogy a világ az ő kívánságai körül forog. Nem bűntudatot érzett. Csak sértettséget amiatt, hogy megzavarták.
— Igazad van — mondta Vika hirtelen teljesen nyugodtan. — Mosod a kezeidet. És többé soha nem fogsz hozzáérni.
Makszim hirtelen megfordult, gonoszan összehúzva a szemét:
— Mit pofáztál ott? Meg akarsz ijeszteni? Ugyan már, kinek kellesz te csomaggal? Azt hiszed, majd könyörgök? Én csak örülni fogok, ha lelépsz az anyukádhoz! Legalább nyugodtan megiszom a söröm!
— Nem ijesztgetlek — Vika felállt az asztaltól. A mozdulatai simák voltak, de acélrugó feszült bennük. — Ténymegállapítást teszek. Veszélyes vagy. Társadalmilag és a mindennapokban is veszélyes vagy a gyerekre. És nem fogok arra várni, hogy legközelebb egy „véletlen” intenzív osztállyal vagy hullaházzal végződjön.
Kiment a konyhából, otthagyva őt a szétszórt dobozok között, a nyitott ablak mellett, ahonnan síri hideg húzott be, és a felborított székkel. Makszim nehezen lélegzett, ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben összetört volna valamit, beleütött volna a falba, erővel bizonyította volna a maga igazát, ha már a szavak nem jutnak át. Felkapott egy darab kihűlt pizzát, és vadul belemart, érezve a nyelvén az avasodó olaj ízét és a saját tehetetlen dühét.
Vika bement a hálószobába. Misa aludt, álmában görcsösen felhúzva a lábait, mintha még mindig melegedni próbálna. A lélegzete egyenletes volt, de kicsit nehezebb, mint szokott.
Viktóriában valami új, ismeretlen üzemmód kapcsolt be. Olyan volt, mint egy tengeralattjáró vészhelyzeti életfenntartó rendszere: minden felesleges érzelem, félelem, kétely, kibékülésbe vetett remény — mindent hermetikusan lezárt válaszfalak metszettek le. Csak egy feladat maradt: az evakuálás.
Nem kezdett bőröndöket előszedni. Az sokáig tartott volna, zajos lett volna, és újabb gúnyolódásra adott volna alkalmat Makszimnak. Odalépett a szekrényhez, elővette az iratok mappáját — születési anyakönyvi kivonat, útlevelek, Misa orvosi kártyája — és betuszkolta a nagy táskájába. Utána ment egy csomag pelenka, nedves törlőkendő, pár csere body és a telefontöltő. Ennyi.
A kiságy fölé hajolt. Misa mocorgott, amikor ráadta a meleg utcai overallt a benti ruha fölé. Kinyitotta az álomtól homályos szemét, de nem sírt — sírni már nem maradt ereje. Vika felkapta a karjába, felülről vastag polártakaróba csavarta, mintha egy kokonba zárná.
Amikor kilépett a folyosóra, Makszim a konyha ajtajában állt. Már befejezte a pizzaszeletet, és most a zsíros kezét a nadrágjába törölte, miközben ferde vigyorral figyelte.
— Ó, hát nézzük csak — húzta el gúnyosan a száját. — A drámakirálynő teljes pompájában. Rohansz anyucihoz panaszkodni? Csak tessék. Nehogy elfelejtsd elmondani, mekkora hisztérika vagy.
Vika szó nélkül felhúzta a cipőjét, nehezen találva bele a lábával — a keze foglalt volt a nehéz, bebugyolált gyerekkel.
— Hallasz engem? — Makszim hangja keményebb, hangosabb lett. Előrelépett, elállva az utat a bejárati ajtó felé. Masszív alakja betöltötte a keskeny előszobát. — Hová készülsz az éjszaka közepén? A gyerekkel? Teljesen megőrültél? Kint mínusz tíz van!
— Állj félre — mondta Vika. Nyugodtan. Halkan. De a hangjában olyan hideg volt, hogy Makszim egy pillanatra megtorpant.
— Nem állok — támasztotta a kezét a falnak, elzárva az átjárót. — Most leveszed róla a kabátot, visszamész a szobába és lenyugszol. Nem engedem, hogy a hóhér hidegbe rángasd a fiamat a hóbortjaid miatt. Egy semmiség miatt szétvered a családot, Vika! Egy rohadt hideg víz miatt!
— Családot? — nézett fel rá. Nem volt könny a szemében. Csak száraz, kiégett pusztaság. — Makszim, nekünk nincs családunk. A család az, amikor az emberek vigyáznak egymásra. Te ma majdnem megölted. És a legijesztőbb, hogy ezt fel sem fogtad.
— Már megint kezded! — üvöltötte, köpködve a szavakat. Az arca eltorzult a dühtől. — Ne csinálj belőlem szörnyeteget! Normális férfi vagyok! Dolgozom, nem iszom folyamatosan, nem verlek! Mi a franc hiányzik még neked, te hálátlan ribanc?!
— Biztonság — felelte. — Az hiányzik, hogy biztos lehessek benne: ha öt percre rád bízom a gyereket, nem holtan találom.
— Elment az eszed! — ordította, és hirtelen előrelendült, mintha meg akarná ragadni a vállát. — Kezeltetned kell magad! Feljelentelek a gyámügynél, hogy elraboltad a gyereket! Hogy nem vagy beszámítható!
Vika nem hátrált. Csak még szorosabban magához ölelte Misát, aki riadtan összerezzent az apja kiabálásától.
— Jelents fel — mondta egyenletesen. — Én pedig megmutatom nekik az orvosi látleletet a kihűlésről, amit egy órán belül megkapunk az ügyeleten. És elmesélem, hogyan cigiztél a lépcsőházban, miközben a fiad jéghideg vízben ült. Hidd el, Makszim, a gyámhatóság nem kedveli az ilyen „normális férfiakat”.
A szavak erősebben csapták arcon, mint egy pofon. Megdermedt. A szemében felvillant a félelem — ragacsos, gyáva félelem annak az embernek a tekintetében, akit rajtakaptak és tényekkel szorítottak sarokba. Hirtelen megértette, hogy ez nem egy újabb veszekedés, amit majd ágyban kibékülés követ. Ez a vég. A záró felirat.
— Te… te mindent tönkreteszel — sziszegte, de elvette a kezét a falról. — Meg fogod bánni. Még visszakúszol, könyörögsz majd, hogy visszafogadjalak. És én nem engedlek be. Hallod? Nem engedlek be!
— Nem fogok visszajönni — mondta Vika, miközben elfordította a zárat. A kattanás fülsiketítőnek tűnt a ránehezedő csendben. — Számomra ma megszűntél létezni mint férj. És mint apa. Mostantól csak egy idegen vagy. Egy veszélyes idegen.
Vállával kitolta az ajtót, és kilépett a lépcsőházba. A hideg levegő arcul csapta, de a lakás fullasztó légköre után tiszta oxigénnek tűnt.
— Takarodj! — kiabált utána Makszim az ajtóban, zokniban állva. — Takarodj az anyádhoz! Kinek kellesz te gyerekkel! Idióta!
Vika nem fordult meg. Hívta a liftet, és amíg az ajtók lassan, nyikorogva záródtak, látta a valaha szeretett férfi düh torzította arcát. Most idegennek tűnt számára, mint egy véletlen járókelő a metrón.
Az ajtók összezárultak, elvágva őt a kiabálástól, az olcsó pizza szagától, az állandó félelemtől és bűntudattól. A lift elindult lefelé.
Makszim egyedül maradt. Még egy percig ott állt a nyitott ajtóban, hallgatva a lift zúgását. Aztán dühében ököllel rávágott az ajtófélfára, úgy, hogy vakolat hullott a mennyezetről.
— Pszichopata — köpött a semmibe. — Tényleg beteg nő.
Becsapta az ajtót, kétszer ráfordította a zárat. A lakás csendes volt. Kellemetlenül csendes. Csak a hűtő zümmögött, és valahol víz csöpögött.
Makszim visszament a konyhába. Az asztalon kihűlve állt a „Pepperoni” és a „Négy sajt” pizza. A dobozok nyitva voltak, a szósz fényes kéreggé dermedve.
Bele rúgott a lába elé kerülő etetőszékbe. A műanyag szerkezet csattanva csapódott a falhoz, de ez sem hozott megkönnyebbülést.
Leült az asztalhoz, kinyújtotta a lábát. Áldozatnak érezte magát. A női butaság, a hormonok és az „őrület” áldozatának. Hiszen ő csak enni akart. Csak pihenni akart munka után. Olyan sokat kért volna?
Felvett egy teljesen kihűlt, gumis állagú pizzaszeletet, beleharapott, és lassan rágni kezdte, a sötét ablakot bámulva. Nem értette, mi történt. Az ő világában semmi szörnyű nem történt. Csak a felesége megőrült.
Valahol lent, egy éjszakai taxiban, Vika először sírt az este folyamán — halkan, hangtalanul, miközben arcát a fia meleg homlokához szorította, aki végre felmelegedett és békésen aludt, már nem félve semmitől…
