— András, miért írja az alkalmazás, hogy „nincs elegendő fedezet”? Próbálom átutalni az előleget a szülészeti szerződésre, csak harmincezer az előleg. A bank mégis elutasítja.
Natália a konyha közepén állt, egyik kezével a derekát támasztva, amely a nyolcadik hónapra éjjel-nappal sajgott, mint egy beteg fog. A másik kezében a telefon kijelzője hideg fehér fénnyel világította meg fáradt, feldagadt arcát. A tűzhelyen kihűlt a vacsora, de az étvágya azonnal elment, amint meglátta a piros elutasító értesítést.
András az asztalnál ült, és módszeresen, már-már szándékos alapossággal vágta a fasírtot. Fel sem nézett. A pólója alatt a válla alig észrevehetően megfeszült, mintha hátulról várna ütést.
— Na? — Natália nehézkesen az asztalhoz lépett. — Hallasz engem? Ott kétszáznyolcvanezernek kellene lennie. Az ötödik hónap óta gyűjtjük. Hol a pénz, András?
A villa csikorgása a tányéron természetellenesen hangosan szólt a konyha csendjében, mint egy lövés. András végül letette az evőeszközt, megtörölte a száját a szalvétával, és lassan felnézett. A szemében nem félelem volt, inkább makacs, mártírszerű elszántság – annak az embernek a tekintete, aki biztos az igazában, de tudja, hogy most „le fogják szidni”.
— Nat, ülj le — mondta halkan. — Nem szabad idegeskedned.
— Nem idegeskedem — Natália hangja egyenes és kemény lett, mint egy megfeszített húr. — Kérdezek. Hol van a pénz a szülésre és a kiságyra?
— Nincs meg — sóhajtotta. — Ma napközben levettem az egészet.
Natália úgy érezte, mintha enyhén megingott volna alatta a padló. A benne lévő gyermek, mintha megérezte volna az anyja adrenalinszintjének hirtelen ugrását, erősen megrúgta a bordái alatt. Ösztönösen a hasára tette a kezét, próbálta megnyugtatni a fiát, de a tekintetét nem vette le a férjéről.
— Levetted? Miért? Vettél egy autót? Kiraboltak minket? Mi történt?
— Vitálij — mondta András, és ez a név úgy lógott a levegőben, mint az égett szag.
Natália lehunyta a szemét. Vitálij. András öccse. Harmincéves mihaszna, örök „ígéretes startupos”, aki még mindig az anyjával élt, és kéthavonta váltogatta a munkahelyeit, mert „a főnökök hülyék”.
— Most mit csinált? — kérdezte, miközben kinyitotta a szemét. — Megint a játékgépek? Vagy egy újabb „kriptoüzlet”?
— Rosszabb, Nat. Sokkal rosszabb — András előrehajolt, arcára kiült a pillanat fontosságát hangsúlyozó grimász. — Tegnap este… szóval ünnepeltek a haverokkal. Kibérelt egy autót carsharingből. Ivott egy keveset, azt hitte, megússza. És belement egy G-osztályos Mercedesbe a lámpánál. Komoly emberek voltak benne, Nat. Nagyon komolyak. A carsharingen nem volt biztosítása, kamu fiók, ráadásul részeg volt… Szóval azonnal „számlálóra tették”. Ott, az aszfalton. Azt mondták, ha estig nem lesz háromszázezer a lökhárító és a fényszóró javítására, elássák.
Natália hallgatta, és a szavak értelme nehezen jutott el hozzá, mintha víz alatt lenne. Részeg. Carsharing. G-osztály. És az ő pénze. A fia pénze.
— És te… — elakadt a szava, érezte, ahogy hányinger kúszik fel a torkán. — Odaadtad a mi pénzünket?
— Mit kellett volna tennem?! — csattant fel András, az asztalra csapva. — Várni, amíg borítékban küldik el a fülét? Ő a testvérem! Az egyetlen! Anyánk majdnem szívrohamot kapott, mentőt hívtak hozzá. Én vagyok az idősebb, nekem kell megoldani a dolgokat. Összeszedtem mindent, ami nálunk volt, még kölcsönkértem húszezret Szergejtől, és elvittem nekik. Ennyi. Az ügy le van zárva. Vitálij él, egészséges, csak meg van ijedve.
András hátradőlt, mintha legalábbis érmet, ha nem is tapsot várna. Hősi arccal nézett a feleségére, nem véve észre, hogy a telefonját szorító ujjai bütykei elfehérednek.
Natália a férjére nézett, és egy teljesen idegen embert látott maga előtt. Ez a férfi, akivel három éve élt, aki simogatta a hasát és nevet választott a fiuknak, most egyetlen pislogás nélkül megfosztotta saját gyermekét a pénzétől, hogy megmentsen egy törvényszegő, felelőtlen felnőttet.
— A szülésre és a babakocsira félretett pénzt odaadtad a bátyádnak, hogy kifizesse az összetört idegen autót? Normális vagy? Egy hónap múlva szülök, és egy fillérünk sincs! A bátyád részegen ült volán mögé, és most a mi gyerekünk fizessen? Pakold össze a cuccaidat és tűnj a bátyádhoz! Mostantól tartson el ő téged és a gyereket is, mert azonnal zárat cserélek!
— Nat, ne kezdd már… — húzta el a száját András. — A pénz jön-megy. Majd keresünk még. A lényeg, hogy ember él.
— A bátyád részegen ült volán mögé! — Natália hangja sikollyá tört, visszhangzott a kis konyhában. — Meg is ölhetett volna valakit! És te ahelyett, hogy felelősségre vontad volna, kivetted a pénzt a saját fiad zsebéből?
— Mi köze ehhez a fiunknak?! — András felpattant, feldöntve a széket. — A gyereknek teljesen mindegy, milyen kiságyban alszik! De Vitálijt megnyomoríthatták volna! Te önző vagy, Natália! Csak a saját kényelmed számít!
Az „önző” szó volt az utolsó csepp. Széttépte azt a vékony türelmi fátylat, amelyen az utóbbi hónapokban a házasságuk függött, miközben András rohangált a rokonság problémáit megoldani.
— Pakold össze a cuccaidat és tűnj a bátyádhoz — mondta Natália jéghideg hangon, amitől Andrásban elillant a vitatkozási kedv. — Mostantól tartson el ő téged és a gyereket is, mert azonnal zárat cserélek!
— Nem mered — sziszegte, de a szemében félelem villant. — Ez az én lakásom is.
— Ez az apám lakása, András. Ide még be sem vagy jelentve. Tíz perced van.
— Hülye — fújta ki, visszaülve az asztalhoz, és demonstratívan maga elé húzva a tányért. — Sehova nem megyek. Kiadod magadból és megnyugszol. Hormonok. Inkább együnk, kihűl a fasírt.
Felszúrt egy darab húst a villára, egész testtartásával jelezve, hogy a beszélgetés számára lezárult. Neki ez csak egy újabb családi veszekedés volt, amit meg lehet oldani vacsorával és egy kis tévézéssel. Nem értette, hogy a folyamat már elindult, és nem lesz visszaszámlálás. Natália szó nélkül megfordult, és kiment az előszobába, ahol a komódon ott feküdt az apja telefonja.
— Teljesen feleslegesen csinálsz tragédiát, Natasa. Csak ürügyet keresel a balhéra — mondta András tele szájjal, egy kenyérmorzsa a terítőre hullott, amit hanyagul lesöpört a földre. — Ugyan már, szerződés. Nők milliói szülnek ingyen az állami ellátásban, és nem esik le a fejükből a korona. Ez csak marketing, lehúzás az olyan naiv butuskáknak, mint te. Az orvosok mindenhol ugyanazok, fizetősen és ingyen is. Mind letették a hippokratészi esküt.
Natália az ajtófélfának támaszkodva állt, érezte, ahogy a tehetetlen dühben elzsibbadnak az ujjai. A férjét nézte, és próbálta megérteni: mikor lett ilyen? Mikor változott a gondoskodó fiú ebből a cinikus, szűkmarkú alakból, aki az ő egészségéről és a gyermekük biztonságáról úgy beszél, mintha használt alkatrészeket venne egy öreg Ladához?
— Most komolyan beszélsz? — a hangja megremegett, de nem a könnyektől, hanem az undortól. — Farfekvéses a baba, András. Az orvos figyelmeztetett, hogy lehetnek komplikációk. A szerződés garancia arra, hogy egy konkrét szakorvos műt majd, nem egy huszonnégy órás műszak után kimerült ügyeletes csapat. Külön szoba, ahol magamhoz térhetek. Ez biztonság!
András forgatta a szemét, egész testtartásával jelezve, mennyire elege van Natália „hisztijeiből”. Félretolta a tányért, és teljes testével felé fordult, felvéve a bölcs tanító pózát, aki kénytelen magyarázni az alapvető igazságokat egy értetlen gyereknek.
— Jaj, ne dramatizálj már! Szergej felesége, Szvetka, sima állami kórházban szült, két órát feküdt a folyosón — és mégis él és egészséges. A kölyök rohangál. Te meg „komfortot” akarsz… Érted te, hogy most nem a komfortról van szó? — felemelte a hangját, amelyben vádló élek csengtek. — Családi vészhelyzet van! A bátyám hajszálon múlt, hogy meghaljon! Te meg a kórtermi függöny színén agyalsz!
— Én a fiunk életére gondolok! — csattant fel Natália, egy lépést téve felé. — Te meg arra, hogyan fedezd a nagykorú alkoholista bátyád hátsóját!
— Ne merészeld így hívni Vitálijt! — András felpattant, az arca vörös foltokban égett. — Igen, hibázott. Igen, elszúrta. De ő a vérem! Egy homokozóban nőttünk fel, ő áll hozzám a legközelebb a világon! Ezek a te „kiságyaid”… Már beszéltem Mihával. Náluk a nyaralóban hever egy babakocsi, és akkor mi van, ha az egyik kereke nyikorog és kifakult a huzata? Kimosod, és olyan lesz, mint az új. Kiságyat is találunk, az interneten ingyen adják, csak el kell hozni. Az emberek évekig így élnek, és nem nyafognak!
Natália hallgatta ezt a zavaros szóáradatot, és érezte, hogy belül valami meghal. Meghal a szeretet, a tisztelet, a közös jövőbe vetett hit. András nemcsak a pénzt lopta el. Elvette tőle a biztonságérzetet is. Már mindent eldöntött helyette: kockázatokkal fog szülni, a fia idegen ház szagát árasztó, használt kiságyban fog aludni, ő pedig egy régi babakocsit fog tisztogatni, amelyben talán egerek tanyáztak Miha garázsában. Mindezt azért, hogy Vitálij tovább ihassa a sörét és adósság nélkül élhessen.
— Tehát szerinted ez így rendben van? — kérdezte halkan, egyenesen a szemébe nézve. — Az én gyerekem használt holmikat hordjon és kockáztassa az egészségét, mert a te bátyád nem tud taxit hívni, amikor leissza magát?
— Mi az, hogy használt?! — ordította András, a fejét fogva. — Te pénzéhes vagy, Natália! Csak a pénz jár az eszedben! Nem érted? Ha nem adom oda a pénzt, megnyomorították volna! Egy hülye új babakocsit többre tartasz egy ember életénél? Hogy mondhatsz ilyet?
Őszintén hitt abban, amit mondott. Az ő torz valóságában ő volt a megmentő, a nemes lovag, aki a kicsit feláldozta a nagyobb jóért. A felesége pedig csak egy zsörtölődő asszony, aki papírdarabok miatt rágja a fülét. Eszébe sem jutott felelősséget vállalni azért, hogy lényegében elárulta a saját családját — azt, amelyet ő maga alapított.
— Igazad van, András — mondta hirtelen Natália teljesen nyugodt, üres hangon.
András elhallgatott, meglepve a hirtelen változáson. Győzedelmesen elmosolyodott, azt hitte, végre áttörte a „hormonpáncélt”.
— Na ugye — sóhajtott megkönnyebbülten, és újra a villáért nyúlt. — Mondtam én. Lenéztél, átgondoltad. Család vagyunk, segítenünk kell egymásnak. Túl leszünk rajta, Natucikám. A lelkiismeretünk tiszta.
— Egy dologban igazad van — folytatta a nő, ügyet sem vetve a békülékeny hangjára. — Mi tényleg család vagyunk. Én és a fiam. Te és a te Vitálijod pedig egy másik család vagytok. És jobb, ha együtt maradtok. Távol tőlünk.
Megfordult, és elindult az előszoba felé. A hasa súlya már nem hátráltatta, inkább stabilitást adott neki, mint viharból kikötő hajónak a horgony.
— Hé, te hova mész? — kiáltott utána András, még mindig rágva. — Nem fejeztük be! Mondom, hogy Miha holnap hozza a babakocsit!
Natália levette a komódról a telefonját. A keze már nem remegett. A névjegyzékben megkereste azt a számot, amely így volt elmentve: „Apa”. Tudta, hogy az apja sosem kedvelte Andrást, „csúszós alaknak” nevezte, de a lánya kedvéért tűrt. Most már nem volt mit tűrni.
— Halló, apa? — mondta a kagylóba, igyekezve, hogy a hangja szilárd maradjon. — Apa, át tudsz jönni? Igen, most. Nem, nem a kórházba. Haza. És hozd magaddal a műszakból a fiúkat is. Igen, András itthon van. Nem, nem ver. Még. Csak ki kell vinnem a szemetet. Nagyméretűt.
Bontotta a vonalat, és a tükörbe nézett. Fáradt nő állt előtte otthoni köntösben, hatalmas hassal, sötét karikákkal a szeme alatt. De a tekintetében már nem volt félelem. Hideg, elszánt anyai düh égett benne — annak az anyának a dühe, akitől meg akarták fosztani a kenyerét valaki más kényelméért.
A konyhából András önelégült hangja hallatszott:
— Kinek telefonálsz? Anyukádnak mész panaszkodni? Na csak tessék. Hadd sopánkodjon. Pénzt úgysem ad, náluk is épül a nyaraló.
Nem értette. Még mindig nem értett semmit. Natália lassan leült a puffra, hogy felvegye a cipőjét. Már csak húsz percet kellett várnia.
András demonstratívan bekapcsolta a nappaliban a tévét, és felhangosította. A képernyőről egy sitcom háttérnevetése szólt, groteszk aláfestést adva annak a rémálomnak, amely a lakásban telepedett meg. Biztos volt benne, hogy megnyerte ezt a menetet. Natália majd duzzog egy kicsit a folyosón, aztán visszajön. Hova menne a nyolcadik hónapban? A szülei kétszobás, szűk lakásába? Ugyan már, túlságosan szereti a kényelmét. Sírdogál egyet, megnyugszik, holnap meg elhozza azt az átkozott babakocsit Mihától, és az élet megy tovább.
— Nat, elég a cirkuszból! — kiáltotta, anélkül hogy hátrafordult volna. — Gyere teázni. Vettem sütit, a kedvencedet, zabkekszet!
Válasz nem érkezett. Az előszobában csend volt. Ez a csend kezdte idegesíteni Andrást. Erősebben nyomta a fülét, mint bármilyen kiabálás. Már fel akart állni, hogy végleg tisztázzák a dolgot, amikor megszólalt a csengő. Nem úgy, mint máskor — nem röviden és udvariasan, hanem hosszan, kitartóan, követelőzően.
— Ki a fene jön ilyenkor? — morogta András, kelletlenül feltápászkodva a kanapéról. — Ha megint az alsó szomszéd a zaj miatt, elküldöm melegebb éghajlatra.
Kiment a folyosóra. Natália már az ajtónál állt, kezét a zárra téve. Nem nézett a férjére. Az arca hófehér volt, mint egy maszk, de a szemében hideg, eltökélt tűz égett.
— Állj félre — mondta halkan.
— Kit vársz? Futárt? Hisz nincs pénz, te mondtad — vigyorgott gúnyosan.
Natália elfordította a zárat, és kitárta az ajtót.
A lakásba betört a hideg őszi levegő, a dohány és az olcsó férfikölni szaga. A küszöböt átlépte Gleb Szergejevics. Natália apja mindig nagydarab férfi volt — egykori művezető, aki megszokta, hogy nem tárgyalásokkal, hanem a tekintélye súlyával intézi az ügyeket. Most, kigombolt bőrdzsekiben, alatta ólomszürke pulóverrel, hatalmasnak tűnt. Ősz szemöldökei a homloka közepére húzódtak, mély haragbarázdát vésve…
A háta mögött az ajtónyílásban két alak derengett. András azonnal felismerte őket — az apósa brigádjának emberei voltak, azok a „fiatal bikák”, akik költözéseknél szokták cipelni a nehéz bútorokat. Az arcuk unott volt, de a termetük egyértelművé tette: az ellenállás értelmetlen.
— Apa… — sóhajtotta Natália, és mintha hirtelen elhagyta volna az ereje, a falnak támaszkodott. — Köszönöm, hogy eljöttél.
Gleb Szergejevics rá sem nézett a lányára. Nehéz, ólomsúlyú tekintete Andrásba fúródott, aki otthoni melegítőnadrágban és egy idétlen feliratú pólóban állt ott, és egy pillanat alatt elveszítette minden gőgjét.
— Jó estét, Gleb Szergejevics — remegett meg árulkodón András hangja. — Mi csak… teázunk. Fáradjanak be, csak nincs rend…
— Fogd be — mondta az após nyugodtan, kiabálás nélkül.
Ettől a hangtól András gyomra görcsbe rándult. Ez nem kérés volt és nem is durvaság. Ez parancs volt — olyan, amilyet a kutyának adnak, mielőtt rácsapnak.
Gleb Szergejevics előrelépett, mire András kénytelen volt hátrálni a folyosó belseje felé. A fiúk követték, gondosan becsukva maguk mögött a bejárati ajtót, elvágva a menekülés útját és minden reményt a szomszédok segítségére.
— Natasa azt mondta, patkány lettél, vőm — szólalt meg Gleb Szergejevics, miközben kigombolta a dzsekijét. — A sajátjaidtól lopsz. A terhes feleségedtől, a még meg sem született gyerektől veszed ki a falatot a szájából, hogy kimentsd az alkoholista bátyádat. Jól értem a helyzetet?
— Nem így van! — próbált András mosolyogni, de a mosoly inkább görcsre hasonlított. — Ez családi ügy, majd mi elrendezzük. Vis maior volt! Meg is ölhették volna Vitálijt! Visszaadom a pénzt, megkeresem…
— Megkeresed — bólintott Gleb Szergejevics. — Meg fogod keresni. Magadnak gyógyszerre.
Intett a fiúknak. Az egyik, zömök, rövid hajú, szó nélkül elment András mellett a hálószoba felé. A másik az ajtónál maradt, karba tett kézzel, érdeklődve nézegetve a hűtőn lévő mágnesgyűjteményt, mintha kiránduláson lenne.
— Hé, mit csináltok?! — visított fel András, amikor látta, hogy a fiú a hálóban kinyitja a szekrényt. — Ez az én lakásom! Hívom a rendőrséget! Nincs jogotok hozzá!
— Itt csak a körmöd alatti kosz a tied — lépett egészen közel hozzá Gleb Szergejevics. Egy fejjel magasabb volt nála és legalább negyven kilóval nehezebb. András megérezte az após szájszagában a nehéz dohányfüstöt. — A lakás Natasa nevén van. Az én pénzemből vettük. Te itt senki vagy. Eltartott. És az „albérleted” öt perccel ezelőtt lejárt.
A hálószobából fiókok csapódásának hangja hallatszott. A fiú nem finomkodott: nem hajtogatta a ruhákat, egyszerűen egy kupacba söpörte őket.
— Natasa! — ordította András, kétségbeesetten keresve a felesége tekintetét. — Hát hagyod ezt?! Mindent felforgatnak! Natasa, szólj nekik! A férjed vagyok!
Natália a folyosó sarkában állt, két kezével átölelve a hasát. Undorral vegyes sajnálattal nézett a férjére. Három év után most először látta az igazi arcát — a gyáva emberét, aki csak a konyhában, egy nővel szemben mer erős lenni, de az igazi erő előtt remegő zselévé válik.
— Akkor szűntél meg a férjem lenni, amikor úgy döntöttél, hogy a bátyád fontosabb, mint a mi gyerekünk — mondta halkan. — Apa, csak a saját holmiját vigye el. A műszaki cuccokat ne. A laptopot hitelre vettem, én fizetem.
— Hallottad? — bökött Gleb Szergejevics ujjal András mellkasába. Az ujja kemény volt, mint egy pisztoly csöve. — Van hátizsákod?
— Van… a szekrényben — rekedten felelte András.
— Vasja! — kiáltott be az após a háló felé. — Mindent a hátizsákba. Ami nem fér bele, szemeteszsákba. A fiatalembernek expressz költözése van.
András megpróbált a hálószoba felé vetődni, de Gleb Szergejevics nehéz tenyerét a vállára tette, és a helyére szegezte.
— Ne kapkodj. Ott nincs dolgod. Most összekészítik neked a túlélőcsomagot. Alsónemű, zokni, útlevél. A többit majd elküldjük postán. Ha akarjuk.
— Ez önkényeskedés… — suttogta András, érezve, ahogy dühös, tehetetlen könnyek gyűlnek a szemébe. — Ezért még felelni fognak. A kilencvenes éveknek vége, Gleb Szergejevics!
— Az olyanoknak, mint te, a kilencvenes évek sosem érnek véget — mosolyodott el gúnyosan az após. — Nem te akartál „szabályok szerint” élni? Megmenteni a bátyádat, és a családi kasszát kérdés nélkül elkölteni? Akkor most kapod a választ ugyanazon szabályok szerint. Te cserbenhagytad a családot — a család cserbenhagy téged. Minden fair.
A hálószobából kilépett Vasja. Az egyik kezében András sporthátizsákját tartotta, amely a hanyagul belegyömöszölt holmiktól felpuffadt, a másikban egy farmer lógott, ami nem fért bele, és a földet súrolta.
— A papírok az oldalzsebben, főnök — jelentette, és András lába elé dobta a hátizsákot. — A telefontöltőt nem találtam, de kit érdekel.
András a lábtörlőn heverő hátizsákra meredt. Ez volt az egész élete, két perc alatt idegenek által becsomagolva. Az otthonos kis világa, az esti tervei, a holnapba vetett biztonsága — mindezt egyetlen telefonhívás semmisítette meg. Felnézett Natáliára, remélve, hogy legalább egy csepp együttérzést, egy árnyalatnyi bizonytalanságot lát az arcán. De az arca kőkemény volt.
— Öltözz — parancsolta Gleb Szergejevics. — A cipőt a kezedbe, és kifelé. A lépcsőházban felveszed, itt ne taposs.
— Nem megyek sehova! — rázta meg makacsul a fejét András, és a fürdőszoba ajtófélfájába kapaszkodott. — Nincs jogotok éjszaka kitenni!
Gleb Szergejevics mélyet sóhajtott, mintha valami kellemetlen, de szükséges munkát kellene elvégeznie, például csatornát tisztítani. Lassan feltűrte a pulóvere ujját.
— Vasja, Vitya — mondta nyugodtan. — Segítsetek a fiatalembernek elhagyni a helyiséget. Eltévedt.
A fiúk egyszerre léptek András felé. Mozdulataikban nem volt agresszió, csak a költöztetők rutinos magabiztossága, akik lift nélkül is felvisznek egy zongorát az ötödikre.
Vitya kezei kemények és könyörtelenek voltak, mint egy hidraulikus prés. Nem is csavarta ki András karját, egyszerűen megragadta a gallérjánál és a nadrágja derekánál, mint egy rosszalkodó macskát, és felemelte a földről. András a levegőben kapálózott, próbálta a lábujjával a szőnyegbe akasztani magát, de az erők nem voltak egyenlők. Vasja szótlanul, már-már unottan meglökte hátulról, a lépcsőház felé irányítva.
— Engedjetek! Mit műveltek?! Natasa! — üvöltötte András, miközben elvonszolták a felesége mellett. — Felfogod, mit csinálnak? Ez bűncselekmény! Szólj nekik!
Natália nem fordította el a tekintetét. Karba tett kézzel állt, védelmezően a hasa előtt, és úgy nézett rá, mint egy széttaposott rovarra — gyűlölet nélkül, de mélységes undorral. A szemében András kiolvasta az ítéletét, és az félelmetesebb volt minden szónál. Üresség volt benne. A hely, ahol még reggel szeretet és bizalom élt, kiégett, mintha napalm pusztította volna el.
— Ne ordíts, felébreszted a szomszédokat — mondta nyugodtan Gleb Szergejevics, és kitárta a bejárati ajtót.
Andrást szó szerint kihajították a lépcsőházba. Néhány métert repült, megbotlott a lábáról lecsúszott tornacipőjében, és térdre zuhant a hideg, piszkos betonra. Utána tompa puffanással érkezett a túltömött hátizsákja. A tetejére, mintegy gúnyként, ráesett a dzsekije.
András lihegve szívta be a poros levegőt. A megaláztatás jobban égette az arcát, mint egy pofon. Lassan feltápászkodott, letörölte a térdéről a port, és visszafordult. A volt lakása ajtajában, a folyosó meleg fényében megvilágítva ott állt az apósa. Mögötte a „költöztetők” széles háta teljesen eltakarta Natáliát.
— Na idefigyelj, hős — szólt Gleb Szergejevics csendesen, de a lépcsőház kongó akusztikájában minden szava úgy visszhangzott, mint egy kalapácsütés. — Figyelj jól, nem ismétlem. Meghoztad a döntésed. Úgy határoztál, hogy az alkoholista bátyád bőrét fontosabb megmenteni, mint gondoskodni a feleségedről és a fiadról. Férfias tett, értékelem. De minden tettnek ára van.
Gleb Szergejevics átlépte a küszöböt, és a veje fölé tornyosult. András ösztönösen a hátával a kopott, filctollal összefirkált falnak préselődött.
— Ha te — az após suttogásra halkította a hangját, amitől András hátán végigfutott a hideg — akár egy kilométerre is megközelíted a szülészetet… Ha meglátom a képedet a kórterem ablaka alatt… Ha megpróbálod hívogatni Natását, és az idegeit tépni a nyálas „bocsáss meg” meg „mindent helyrehozok” dumáddal… Esküszöm neked, András, bűnt veszek a lelkemre. Neked lesz szükséged intenzív osztályra, és semmilyen bátyád nem fog kiváltani. Érted?
— Az a fiam! — visította András, próbálva megőrizni a maradék méltóságát, de a hangja falzettbe csúszott. — Jogom van hozzá!
— Nincsenek jogaid — vágta rá Gleb Szergejevics. — A jogokat gondoskodással és felelősséggel érdemlik ki. Te pedig eladtad a jogaidat háromszázezerért, hogy kiváltsd egy idióta adósságát. A fiad számodra üres szó, ha képes vagy rongyokba öltöztetni a bátyád kényelméért. Ennyi. A beszélgetés véget ért.
Az após megfordult, és visszalépett a lakásba.
— A kulcsok — jutott még eszébe, és hátranézett.
András remegő kézzel a farmerzsebébe nyúlt, elővette a kulcscsomót, és a földre hajította. Gleb Szergejevics még csak le sem hajolt. Egyszerűen belerúgta a kulcsokat a lakásba, majd becsapta a nehéz fém ajtót.
A zár csattanása úgy hangzott, mint egy lövés a fejbe. Egy fordulat. Második. Harmadik. A biztonsági retesz kattanása.
András egyedül maradt. A félhomályos lépcsőházban pislákolt a villanykörte, macskavizelet- és dohszag terjengett. Egy zokniban állt, a kabátját a mellkasához szorítva, és az ajtót bámulta, amely mögött ott maradt az élete: a meleg vacsora, a kényelmes kanapé, a nő, akit szeretett (vagy azt hitte, hogy szeret), és a fia, akit talán soha többé nem lát.
A harag, forró és ragadós, hullámként csapott át rajta. „A fenébe mindannyiótokkal! — gondolta. — Még visszakúsztok! Ugyan kinek kell egy nő gyerekkel? Nagyra van magával! Semmi baj, én nem veszek el. Van bátyám. Mi család vagyunk, mi erő vagyunk.”
Leült a hideg lépcsőre, felhúzta a tornacipőjét, és remegő ujjal elővette a telefonját. A kijelző betört — valószínűleg akkor repedt meg, amikor elesett. András tárcsázta Vitálij számát. A kicsengés hosszú volt, végtelenül hosszú. Végül felvették. A háttérben hangos zene szólt, női nevetés és poharak csilingelése hallatszott.
— Halló, Andryuha! — a bátyja hangja vidám és részeg volt. — Mi van, nem alszol?
— Vitál… — mondta rekedten András. — Natasa kirakott. A cuccaimmal. Most. A lépcsőn ülök.
A vonal másik végén csend lett. A zene halkabb lett, de nem kapcsolták ki.
— Hogyhogy kirakott? — Vitálij hangjából eltűnt a jókedv, óvatos lett. — A pénz miatt, mi? Milyen szemét nők vannak, mi? Na mindegy, tesó, ne parázz. Majd lenyugszik. Anyához most ne menj, ugrál a vérnyomása, nem kell idegesíteni.
— Nincs hova mennem, Vitál — András érezte, hogy gombóc nő a torkában. — Mehetnék hozzád? A szobádba? Meghúznám magam pár napig, amíg találok lakást.
Újabb szünet. Hosszabb, kínosabb.
— Figyelj, Andryuh… az a helyzet… — a bátyja hangja kitérő, „csúszós” lett. — Itt van nálam a barátnőm. Érted. Most épp… elfoglaltak vagyunk. Kicsi a hely. Nem lenne kényelmes. Menj inkább valami hostelbe. Vagy kérj meg Szergejt. Úgyis volt pénzed, kaptál előleget, nem? Ja, igaz… pontosan.
András megdermedt. Hallgatta ezeket a nyomorult kifogásokat attól az embertől, akiért egy órája tönkretette a saját családját. Attól az embertől, aki most azon a pénzen iszogatott, amelynek az ő unokaöccse születésére kellett volna mennie, és akinek „kényelmetlen” lett volna beengedni a saját testvérét a folyosói szőnyegre.
— Komolyan mondod? — suttogta András. — Vitál, megmentettelek. Mindent odaadtam. Miattad tettek ki az utcára.
— Ne dramatizálj már! — csattant fel ingerülten Vitálij. — Hogy neveled a feleséged, az nem az én hibám. Ne rám kend. Na, bocsi, mennem kell. Tarts ki, tesó!
A vonal megszakadt. Rövid, sűrű sípolások — mintha szögeket vernének egy koporsó fedelébe.
András lassan leengedte a telefont. A kijelző elsötétült, visszatükrözve az eltorzult arcát. A piszkos lépcsőn ült, a hátizsákját ölelve, benne az alsóneműivel, és a csendet hallgatta. A lakás ajtaja mögött néma volt minden — se sírás, se léptek zaja. Natália nem sírt. Egyszerűen kihúzta őt az életéből, mint egy hibát a füzetből. A bátyja pedig… élt tovább.
András a hideg falnak támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. Ordítani akart, valamit összetörni, de nem volt ereje. Csak egy éles, csengő felismerés maradt benne: ő maga, a saját kezével váltotta meg a jegyet erre a hideg lépcsőházra. És ennek a jegynek az ára a fia jövője volt. Nem maradt semmije. Teljesen egyedül. Abban a sötétségben, amelyet ő maga teremtett.
