Már 12 perce elváltunk. Kilépek az anyakönyvi hivatalból a volt férjemmel… Mond valamit, én pedig azon gondolkodom, vajon beérek-e még a munkába, vagy inkább hazamenjek. És akkor megértem… Azt kéri, adjam vissza a karikagyűrűt, és figyelmeztet, hogy este beugrik a pénzért.
A pénzt úgy őriztem, mint a nagymamám: a bankjegyeket zsebkendőbe csavartam, és a felső polcra rejtettem. Már nem emlékszem, mire gyűjtöttünk. Autóra vagy nyaralóra. A gyűrű nem jön le az ujjamról, mint valami rossz filmben, fáj, forgatom az ujjamon, és hirtelen kicsúszik a kezemből, pattog az aszfalton, majd megáll a sportcipője mellett. Ő felveszi, zsebre teszi. Én elfordulok.
Megérkezik az anyjával és a húgával együtt. A közösen szerzett dolgokat jöttek szétosztani. Kinyitották a szekrényeket, kirázták a paplanhuzatból a takarót (az ágyneműt az anyósa adta), leszerelték a csillárt. Talán ez volt életem legmegalázóbb jelenete. Én csak a pénzért harcoltam. A feléért. Az ő érveik:
– A fiam többet keresett.
Az én érveimet senki sem hallgatta meg. Mégis meglepően kitartó voltam. A pénzt a konyhában számoltuk. Az anyja a nappaliban kockás táskákba gyömöszölte a holmikat.
Az utolsó százdollárost a volt férjem felém nyújtotta, és kacsintott. Elmentek, én pedig ott ültem a szétszórt bankjegyek előtt, és azon gondolkodtam, mit tegyek.
A lakásban félkész a felújítás. Bútorhitel. A munkahelyemen teljes káosz, bármelyik nap kirúghatnak. A padlón ültem, és kupacokba rendeztem a pénzt. Sok kicsi kupac lett, vagy egy nagyobb. És az az egy nagy jobban tetszett, mint sok kicsi. Ezt a pénzt a házasság három éve alatt gyűjtöttem össze. Nem vettem magamnak semmit. Egyáltalán semmit. Volt egy jó borvörös kosztümöm, de azt még az egyetemen rendeltem, pár blúz, egy irhakabát. Ennyi.
Ebben a kosztümben mentem a szilveszteri céges bulira. Ugyanebben mentem a barátnőm esküvőjére is. Még az apám is, aki semmit sem ért az ilyesmihez, egyszer megkérdezte:
– Nincs más ruhád?
Áthúztam a takarót a hálóból a nappali kanapéjára, teát főztem, elővettem egy jegyzetfüzetet, és felírtam három dolgot, amit reggel meg fogok csinálni:
1.Rendbe hozom a hajam.
2.Veszek új ruhákat.
3.Kitalálom, hogyan lássam magam másnak.
Akkoriban két barátnőm volt. Mária és Darina. Mária elvitt a saját fodrászához, Darina pedig meghívott, hogy tartsak vele konferenciákra Spanyolországba.
Amíg napközben ő az energetikusok előadásait fordítja, én a medence mellett fogok feküdni, este pedig szórakozni megyünk. Korábban legfeljebb Egyiptomba vagy Törökországba tudtunk repülni. Spanyolországba csak kevesen jutottak el, és persze irigyeltük őket.
És valahogy minden magától összeállt. Gyorsan elkészült az útlevelem, a munkahelyemről mégis kirúgtak, a jegyeket megvettük, a hajam csodásan nézett ki, lett pár új ruhám — olcsók, de stílusosak.
És íme: Mallorca. Kijevben rossz az idő, nincs munka, és nem tudni, mit kezdjek magammal. Ott viszont fények, zene, bárok, és minden bárban táncolnak. És én is táncolok.
A kirakatok boldogság-ígéretekkel és akciókkal csábítanak, és az egyik sikátorban meglátok egy apró ruhaboltot, és a bejáratnál álló autók alapján ez egy nagyon drága kis üzlet.
A kirakatban pedig egy ruha. Tudják, szokták mondani:
— És akkor meglátta álmai ruháját.
Én ilyen ruháról még csak nem is álmodtam. Ilyen ruháról Brigitte Bardot vagy Sophia Loren álmodhatott volna. Ez a ruha az álmaimon is túl volt.
Nem volt praktikus — nyitott, csontos merevítésű felsőrész, nagyon szűk derék és hatalmas taftszoknya. Biztosan nem lehet beilleszteni a hétköznapi életbe, és zakóval sem vennéd fel az irodába.
Nekem ebben a ruhában nincs hová mennem, nincs pénzem, nincs munkám, viszont van felújítási tartozásom és bútorhitelem. Aztán elkezdődött a misztikum.
Bárhová mentem, mindig ennél a kirakatnál kötöttem ki. Jól van, mondtam magamnak, nézz inkább valami univerzális mustárszínű zakót, meg ezt a szoknyát — ebben lehet piknikezni is, barátokkal sétálni is —, meg ezeket a nadrágokat.
De a ruha ragyogott, mint egy csokoládébonbon a karamellák között az újévi ajándékcsomagban. Teljesen haszontalan. Ebben a ruhában szerelmeddel kell megszöknöd a szigorú apa elől, éjjel kabrióval száguldani, hogy a szél lefújja a kalapod, magángéppel repülni, pezsgőt inni és beleszeretni valami gazdag csirkefogóba…
Megvettem. Rögtön a boltban fel is vettem. Hozzá arany balerinacipőt és karkötőt választottak. Vissza akartam menni a hotelbe, megenni egy szendvicset, megvárni a barátnőmet, és kisírni magam az elpazarolt pénz miatt.
De a csillagok úgy döntöttek, hogy ma minden úgy lesz, mint a filmekben. Darinával az utcán futottam össze a kollégáival, meghívtak minket egy óceánra néző étterembe. Megismerkedtem egy írral vagy skóttal — ki tudja megkülönböztetni őket két üveg pezsgő után.
A harmadik üveg után már az ír és a skót beszédet is értettem. Úgy csókolóztunk, mint az őrültek, a éjszakát egy jachton töltöttük, és véletlenül megláttam az arcomat az üveg tükröződésében. Gyönyörű volt.
Másnap este kellett elutaznunk. Folyton próbáltam magamban elcsípni a megbánás egy hangját, de nem. Az összes bankjegy megérte azt az érzést, amikor rájöttem, hogy ilyen is tudok lenni.
Tudok vakmerő lenni. Igazán vakmerő. Bármilyen ajtót kinyitni. Sok mindent megengedhetek magamnak. Pezsgőt inni, amikor akarok. Azt szeretni, akit akarok.
Nem szégyellni szépet viselni. Nem félni többet akarni. Még aznap este Darina összeállította az önéletrajzomat. Ezt a történetet feltettem a profilomba, elolvasta egy divatlap szerkesztője, és publikálást ajánlott.
Írtam nekik még vagy öt évig — már nem a pénzért, hanem mert szerettem. Visszatértünk Kijevbe, megszólalt a telefon, és behívtak állásinterjúra.
És három hét múlva már kezdtem a gyakornokságot. Néhány évvel később férjhez megyek egy jóképű férfihoz, pszichológiára megyek tanulni, sokat utazom, a szekrényemben tucatnyi ruha lesz, és az életem teljesen más lesz — de soha nem felejtem el, hány kiló hajdinára lett volna elég a megmaradt pénz. És nagyon örülök, hogy akkor betoltam azt az ajtót. Ennyit akartam ma mondani nektek.
