— Már megint hajdina?
Anton kérdése nem szemrehányásként hangzott, inkább a megkerülhetetlen tény megállapításaként, mintha csak az időjárás-jelentést kommentálná, amely örök esőket ígér. Fáradt sóhajjal leült az asztalhoz, ahol már ott állt két tányéron a takaros kis barna kupac hajdina és mellette a főtt csirkemell magányos szigete, sápadtan, akár egy kórházi köpeny. Varja odatette a tányérja mellé a teás poharat, benne a filterrel, amely már a második forrázást élte túl, s csak halvány árnyalatnyi színt engedett a víznek.
— Igen — felelte a nő egyenletes hangon, anélkül hogy felnézett volna az evőeszközök elrendezéséből. A hangja olyan volt, mint egy könyvelőé, aki az éves jelentést olvassa fel: érzelemmentes és pontos. — Viszont ma még ötezret lezártunk. Kiszíneztem egy újabb négyzetet. Már csak százhuszonkettő maradt.
A hűtő felé biccentett, amelyen egy A4-es lap lógott „A MI LAKÁSUNK” felirattal. A papír apró négyzetekre volt osztva, mindegyik egy bizonyos összeget jelképezett. A sötétzöld filccel kiszínezett kocka újabb lépést jelentett a cél felé — az első lakáshitel-részlethez. Varja volt ennek a kis családi projektnek az építésze és művezetője, a motorja és szigorú ellenőre. Kívülről tudta a környékbeli szupermarketek összes akciós katalógusát, megtanult úgy megstoppolni a zoknit, hogy a varrás szinte láthatatlan legyen, és már nem is emlékezett, mikor vett magának utoljára bármit a legszükségesebben kívül.
Anton villájával megpiszkálta a csirkét, majd ránézett, szemében azzal a világfájdalommal, amelyet az utóbbi hónapokban gondosan ápolgatott.
— Értem én, Varj. Te egy kincs vagy nekem, igazi arany. Csak… annyira elfáradtam a melóban. Megint ígérgetnek. A pénzügyi igazgató visszajött szabadságról, azt mondta, jövő héten mindent megoldanak. Válság van, tudod te is. Még egy kicsi, és minden rendbe jön. Jól fogunk élni.
A nő leült vele szemben, az ő adagja valamivel kisebb volt. Csendben evett, módszeresen, mintha egy újabb feladatot teljesítene a végtelen listájáról. Ezeket a szavakat a „reggelikkel” meg a „válsággal” már harmadik hónapja hallgatta. Régebben együttérzett vele, megsimogatta a vállát, mondta, hogy majd kibírják, hogy hisz benne. Most egyszerűen adottságként fogadta el, még egy tényezőként a tőke felhalmozásának bonyolult egyenletében. A férfi pénzügyi nehézségei csak még találékonyabbá tették a spórolásban. Tegnap három órát töltött azzal, hogy kifordítsa a gallért a kedvenc ingjén, megspórolva egy új darab árát.
Vacsora után Anton lehuppant a kanapéra a laptoppal, elmerült valami színes képekkel teli fórum világában, Varja pedig a számolásba temetkezett. Újra ellenőrizte a blokkokat, beírta a kiadásokat a telefonján lévő táblázatba. Minden kopejka számított. Ez az aprólékosság megnyugtatta, a kontroll érzetét adta. Ő építette a jövőjüket — hajdinából, olcsó teából és a mindennapos, makacs lemondásból az apró örömökről.
Az ajtó éles csengése összerezzentette. Anton elszakadt a képernyőtől.
— Ki a fene jöhet ilyenkor?
Varja ajtót nyitott. A küszöbön egy komor arcú férfi állt futár-egyenruhában, kezében hatalmas, majdnem kocka alakú kartondobozzal. Olyan nagy volt, hogy szinte teljesen eltakarta mögötte az embert.
— Kiszállítás Anton Kovaljov részére. Itt tessék aláírni.
Varja szó nélkül aláfirkantott. A futár nyögdécselve betolta a dobozt a folyosóra, aztán azonnal távozott. A csomag szinte az egész szabad helyet elfoglalta: egyik oldala a fogasnak, a másik a falnak feszült. Anton odalépett, kíváncsian méregetve.
— Furcsa. Én nem rendeltem semmit. Biztos valami tévedés.
Varja végighúzta a kezét a karton sima felületén. Semmilyen jelzés nem volt rajta, csak a szállítási matrica a címükkel.
— Lehet, a munkahelyedről küldtek valamit? Valami ajándékot? — vetette fel különösebb lelkesedés nélkül.
— Ugyan már, mit küldenének onnan, ahol még a fizetést is késleltetik? — nevetett fel a férfi. — Na jó, nézzük meg, mi ez, ha már idehozták.
Kiment a konyhába egy késért. Varja figyelte, ahogy valami gyerekes izgalommal felvágja a ragasztószalagot. Belül, a hungarocell-golyók közé süppedve, valami súlyos tárgy feküdt színes, fényes dobozba csomagolva. Ő nem értett hozzá, de még számára is nyilvánvaló volt: drága holmi. Nagyon drága. Annyira, hogy a jelenléte ebben a lakásban, ahol minden rubel meg volt számolva és indokolva, abszurdnak tűnt, mint egy telivér versenyló egy közös konyhában.
Anton erőlködve kiemelte a belső, fényes dobozt a hungarocell morzsából. A fekete háttéren lakktól csillogva egy hatalmas, páncélba zárt robot képe díszelgett. A bonyolult hieroglifák és a harsány angol felirat — „Goliath-7: Collector’s Edition” — semmit sem mondtak Varjának. De látta a férje arcát. Rosszul leplezett lelkesedés, pánik és bűntudatos gyermeki öröm keveredett rajta, mintha cukrot lopott volna.
— Nahát — motyogta Anton, igyekezve könnyed hangot megütni. — Biztos tévedés.
— Valami gazdag geeknek szánhatták, aztán hozzánk hozták. Holnap majd felhívom őket, vigyék el.
Megpróbálta a dobozt a sarokba tolni, de Varja megállította, a kezét a fényes felületre téve. Az érintése könnyű volt, mégis Anton úgy kapta el magát, mintha megütötték volna. A nő nem nézett rá. A tekintete a robot képére tapadt.
— Add ide a kést — mondta halkan.
— Minek? Varj, ne csináld. Ez nem a miénk, ne bontsuk fel.
— A kést — ismételte, és a hangjában acél csendült. A férfi kelletlenül átnyújtotta neki az irodai kést.
A mozdulatai pontosak és kimértek voltak, mint egy sebészé. Óvatosan felvágta a ragasztószalagból készült kerek plombákat, anélkül hogy megsértette volna a kartont. Felemelte a fedelet. Odabent, a fekete bársonyosan puha műanyagból kialakított, tökéletesen illeszkedő fészekben feküdt ő. Egy félméteres, monstrózus figura, mániákus részletességgel kidolgozva. Minden ízület, minden hidraulikus dugattyú, a páncél minden szegecse aprólékosan meg volt formálva. Drága festék és új műanyag szaga áradt belőle. Ez az illat idegen volt a lakásukban, amelyet a hajdina és az olcsó mosópor aromája itatott át.
Varja némán nézte a drága játékot. Nem robotot látott. A saját életének hónapjait látta. Az a fényes vállpáncél — három hét kávé nélkül reggelente. Az a karra szerelt ágyú — a régi farmerja, amelyet már harmadszor stoppolt meg. Az egész figura az ő megspórolt pénzéből, a lemondásaiból, a reményeiből volt kiöntve.
Az ujjai kitapintottak valamit a fekhely oldalsó rekeszében. Egy négyrét hajtott papírlap volt. Blokk. Széthajtotta. Egyenes, könyörtelen számok néztek vissza rá. „Goliath-7 gyűjtői figura – 1 db.” Mellette a végösszeg. Százötvenezer rubel.
— Varj, mindent megmagyarázok — hadarta Anton, amikor meglátta a blokkot a kezében. — Ez… ez nem az, amire gondolsz! Most… most levegőre van szükségem.
Kisiklott az ajtón, magára hagyva őt ezzel a műanyag bálvánnyal és a papírral, amely ítéletnek tűnt. Varja meg sem mozdult. Csak állt, és a blokkot nézte. Százötvenezer. Háromhavi megtakarításuk. Tizennyolc kiszínezett négyzet a tervén. Lassan felemelte a fejét, és a hűtőre pillantott, a kiszínezett cellákkal teli lapra. Az erőfeszítéseinek térképe. Mellette pedig, a padlón, ott állt az ő árulásának emlékműve.
Kézbe vette a blokkot. Alul, apró betűkkel, a bolt címe és telefonszáma szerepelt: „A Gyűjtő Világa”. Elővette a telefonját. Az ujjai nem remegtek. Hideg elszántsággal tárcsázott, mint aki leltárt készít.
— „A Gyűjtő Világa”, jó napot! — felelte egy élénk férfihang.
— Jó napot — mondta Varja egyenletesen és tisztán. — A hét-három-négyes számú rendelés ügyében telefonálok. A gyűjtői figura miatt.
— Ó, a „Góliát”! Persze, emlékszem! — lelkesedett fel az eladó. — A férje tegnap választotta ki. Olyan boldog volt, mint egy gyerek! Ritka darab, gratulálok a vásárláshoz!
Varja rövid szünetet tartott, megválogatva a szavakat.
— Mondja, kérem, csak az elszámolás miatt kérdezem: a fizetés rendben lezajlott?
— Ó, több mint rendben! Készpénzben, fillérre pontosan. Százötvenezer. Olyan gondosan számolta le, borítékból vette elő. Rögtön látszott, hogy az ember készült az álomvásárlásra!
— Köszönöm. Nagyon sokat segített — mondta Varja, és bontotta a vonalat.
Letette a telefont az asztalra. Minden a helyére került. A boríték. Az a bizonyos boríték, amelybe a készpénzt gyűjtötte, mielőtt bevitte volna a bankba. Ott feküdt a komód fiókjában, az ágyneműk alatt. Egyszerűen kivette. Fogta a közös jövőjüket, és elcserélte egy darab kifestett műanyagra. Lassan a dobozhoz lépett, és belenézett a robot üveges szemébe. Abban nem volt semmi, csak az ő arcának üres, fényes tükörképe. És ebben a tükörképben hosszú idő óta először nem látott sem fáradtságot, sem reményt. Csak hideg, csengő tisztaságot.
Az ajtó nem azonnal nyílt ki. A kulcs lassan fordult el a zárban, bizonytalan szünettel, mintha odakint valaki fülelne, próbálva felmérni a bent uralkodó helyzetet. Anton belépett az előszobába, igyekezve a lehető leghalkabban lépni. Nem nézett a konyha felé, a tekintete a padlóra szegeződött, mintha ott remélne válaszokat találni, vagy legalább menedéket.
Varja nem mozdult. A konyhaasztalnál ült, egyenes háttal, akár egy kifeszített húr. Előtte a pulton, mint tárgyi bizonyítékok, ott feküdt a blokk és a telefonja. A hatalmas doboz a robottal Anton székén állt, néma és fényes tettestársként. A levegő sűrű és mozdulatlan volt. Anton tett néhány lépést, majd megállt az ajtónyílásban, nem merve beljebb menni.
— Én… mindent meg tudok magyarázni — kezdte. A hangja kissé rekedt volt, mintha sokáig hallgatott volna, vagy épp ellenkezőleg, túl sokat beszélt volna magában a lépcsőházban. — Jól gondoltad, hazudtam. Nem a futár tévedése volt. Én vettem meg. Emlékszel, hogy késlekedett a fizetésem? Aztán kifizették… De… de pótlékkal, és akkor úgy döntöttem…
— Késik a fizetés, azt mondod? Aha! A bolt eladója meg azt állítja, hogy tegnap százötvenezer rubelt hagytál nála ezért a vintage robotért! Fogd a robotjaidat, és költözz vissza anyádhoz! A mi családunk számodra bezárt!
— Miért kezdesz rögtön így? Értsd meg, ez nem egyszerű játék. Ez befektetés! — Kapaszkodott bele ebbe a szóba, mint fuldokló a szalmaszálba, és már sodorta is tovább. — Limitált kiadás, összesen ezer darab van belőle az egész világon! Egy-két év múlva háromszor, négyszer ennyit fog érni! Olvastam a fórumokon, mindent tanulmányoztam! Ez olyan, mint részvényt venni, csak biztosabb. Meglepetést akartam nekünk. Eladni később, és rögtön befizetni a hitel felét!
Gyorsan, akadozva beszélt, hadonászva a kezével. A szeme láttára építette fel az igazolások ingatag szerkezetét, remélve, hogy majd megtartja. Kétségbeesett könyörgéssel nézett rá, megértést, megbocsátást, talán még csodálatot is várva a vállalkozó szelleme iránt.
Varja hagyta, hogy végigmondja. Amikor kifulladva elhallgatott, lassan, hangsúlyozott pontossággal felemelte az asztalról a blokkot. Nem nézett a számokra — kívülről tudta őket.
— Befektetés — ismételte. Nem kérdés volt, hanem kijelentés, jeges, szinte tudományos hanglejtéssel. — Érdekes pénzügyi stratégia. Mondd csak, Anton, milyen forrásból állítottad össze ezt a befektetési portfóliót?
A férfi elsápadt.
— Hát… mondom… volt némi… megtakarításom. Nem meséltem el mindent.
— Megtakarításod? — enyhén oldalra billentette a fejét, mintha rosszul hallotta volna.
— Az a megtakarítás, amit három hónapig gyűjtöttünk fillérenként? Ami a borítékban volt, a komódunkban, a mi ágyneműnk alatt?
Minden szó apró, éles üvegszilánk volt. Anton összerezzent. Megértette, hogy a nő mindent tud. A „befektetésről” szóló szánalmas legendája porrá omlott.
— Jót akartam — motyogta, áttérve a védekezés utolsó bástyájára: a szánalomra való nyomásra. — Annyira rákattantál erre a spórolásra, hogy már nem is élünk! Semmi öröm, csak hajdina meg kiszínezett négyzetek! Én csak… akartam valamit magamnak! A lelkemnek!
— A lelkemnek — bólintott Varja, és a szája sarkában megvillant valami mosolyféle, de öröm árnyéka nélkül. — Szóval a lelked százhatvanezeres műanyagot kért. És az én lelkem szerinted mit kér? Talán egy új kabátot, mert a régi már hét éves? Vagy elmenni moziba, ahova egy éve nem jutottunk el? Vagy egyszerűen venni egy rendes tortát a teához, nem a legolcsóbb akciós ostyát?
Felállt. Lassan megkerülte az asztalt, és közvetlenül elé állt. Egy fejjel alacsonyabb volt nála, mégis úgy tűnt, mintha ő nézne le a férfira.
— Te nem a robotba fektettél be, Anton. Te a bizalmamat váltottad készpénzre. Fogtad az erőfeszítéseimet, a lemondásaimat, a türelmemet, és elcserélted erre… a tárgyra. Úgy döntöttél, hogy a pillanatnyi szeszélyed fontosabb a közös otthonunknál. Ne mesélj nekem „befektetésről” meg „lélekörömről”. Nevezd nevén a dolgot. Loptál. Tőlem. Tőlünk.
A „loptál” szó ott lógott a levegőben, sűrűn és fojtón, mint a füst. Végleg szétzúzta az önuralmának maradékát. Anton arca eltorzult, a könyörgő kifejezést dühös sértettség váltotta fel.
— Loptam? Megőrültél? Én nem loptam! Ezek a mi közös pénzeink! KÖ-ZÖS! Én is dolgozom, egyébként! Én is teszek ezért a családért!
— Te? — Varja rövid, száraz nevetést hallatott, minden vidámság nélkül. — Pontosan mivel teszel érte, Anton? Azzal, hogy hazajössz és a fizetéskésésről panaszkodsz? Azzal, hogy sóhajtozol a hajdinás tányér fölött, amit én vettem az utolsó száz rubelből, amit kikapartam a költségvetésből? Hadd mutassam meg a te „hozzájárulásaidat”.
Elé lépett, és megrántotta az inge gallérját. Annak az ingnek, amelynek tegnap adott második életet.
— Itt a te befektetésed. Az én három órám. A cipőjére mutatott, amit a múlt héten ő tisztított meg és ragasztott meg. — És ez is. Körbemutatott a parányi, steril tisztaságú konyhán. — És ez az egész. Minden egyes, ételen megspórolt rubel. Minden lemondott kávézás a barátnőkkel. Minden zöldre színezett négyzet a hűtőn. Ezek az én befektetéseim. Most mutasd meg a tieidet. Ja, persze…
Megfordult, és a bársonyos koporsójában dermedten csillogó bálványra mutatott.
— Itt van. Az egyetlen befektetésed az elmúlt három hónapban. Egyenes beruházás minden végébe.
Anton nehéz légzéssel nézett rá. Megértette, hogy vesztett. Minden érve szétzúzva, minden hazugsága leleplezve. És ekkor áttért az utolsóra, ami még megmaradt neki — a nyílt támadásra.
— Te egyszerűen… megfojtasz ezzel a spórolással! Börtönné tetted az életet! Egy lépés balra, egy lépés jobbra — kivégzés! Nem lehet venni semmit, nem lehet örülni semminek! Egy megkeseredett hárpia lettél, akit megszállt ez a jelzálog!
Szinte kiabált, de Varja rendíthetetlen maradt. Ugyanolyan hideg érdeklődéssel hallgatta, mint a bolti eladót. Mintha az utolsó adatokat gyűjtené a végső jelentéshez. Amikor elhallgatott, tartott egy szünetet, hagyta, hogy a szavai feloldódjanak a csendben.
— Ha nem lenne az én spórolásom, soha semmire nem gyűjtöttünk volna össze! Hajléktalanként élnénk! Fogd a robotjaidat, és költözz vissza anyádhoz! A mi családunk számodra bezárt!
Odament a dobozhoz. A mozdulatai lágyak és célratörők voltak. Óvatosan kivette a bársonyos fekhelyből a használati útmutatót és a kis alkatrészeket tartalmazó zacskót, és a robot mellkasára tette őket. Aztán felemelte a fedelet.
— Mit csinálsz? — suttogta a férfi, egyre növekvő rémülettel figyelve.
— Segítek összepakolni — felelte, rá sem nézve. Rátette a dobozra a fedelet. A tompa, puha kattanás a konyha csendjében lövésként hangzott.
— Az az eladó még azt is mondta, hogy boldog voltál, mint egy gyerek. Hogy gondosan számoltad le a pénzt a borítékból. A mi borítékunkból, Anton. Úgyhogy elég. Nekem minden világos. Még egyszer mondom: fogd a robotjaidat, és költözz vissza anyádhoz. A mi családunk számodra bezárt.
Úgy mondta ki, mint megmásíthatatlan tényt. Nem fenyegetésként, nem ultimátumként. Hanem a halál megállapításaként.
— Varj, te ezt nem gondolod komolyan… Varja, hagyd abba… — megpróbálta megragadni a kezét, de a nő hátralépett, és az ujjai a levegőt markolták.
Varja felé tolta a dobozt.
— Vidd. Ez az első részleted. Az új, külön életedbe. Mert a mi életünkben a te „befektetésednek” nincs helye.
A férfi hol rá, hol a dobozra nézett. Az arcán érzelmek egész skálája futott végig: hitetlenség, félelem, sértettség. Még mindig azt várta, hogy ez valami kegyetlen tréfa, hogy most megáll. De nem állt meg. Csak állt és várt. Némán, nyugodtan és teljesen idegenként.
Végül feladta. Meggörnyedve két kézzel átölelte a hatalmas dobozt. Nehéz volt. Esetlen. Ügyetlenül megfordult, és az ajtó felé indult. Varja néhány lépés távolságból követte. Kinyitotta az ajtót, átlépte a küszöböt, és csak akkor fordult vissza utoljára, reménykedve keresve a nő tekintetét. De semmit nem talált benne.
Varja becsukta mögötte az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Aztán kabátban ment vissza a konyhába. Odalépett a hűtőhöz, levette róla a mágnesekkel rögzített lapot a „A MI LAKÁSUNK” felirattal. Felvette az asztalról a fekete filcet, amellyel Anton a lemezeket szokta feliratozni. Egy pillanatig gondolkodott. Majd határozott, biztos kézzel áthúzta a „MI” szót. Csak a „LAKÁS” maradt. És visszatette a lapot a helyére…
