— Az anyám szerint rossz feleség vagy, és egyetértek, — mondta a férj vacsora közben. Szveta tea helyett vizet öntött neki.
Éva pontosan a harmadik altatónál aludt el Szvetlana karjában — annál, amelyik a felhőről szólt, amelyik elveszítette az esőjét. A pici kéz szétnyílt, elengedte Szvetlana ujját, és a szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett, amint a szomszéd odébb húzza a székét a fal túloldalán. Szvetlana alig mert lélegezni. Ez volt az elmúlt fél év legjobb reggelje.
Polina két óra múlva tért vissza, félig megfagyott arccal és boldog szemekkel.
— Élsz még? — súgta Szvetlana.
— Csak félig. A jobb fele a fogorvosi székben maradt — Polina viccesen grimaszolt. — Köszönöm szépen. Felfogod egyáltalán, hogy te vagy az én megváltásom?
— Felfogom. Foglald ezt írásba, és hitelesíttesd közjegyzővel, mutogatni fogom az embereknek.
Némán nevettek, mint a cinkosok, hogy fel ne ébresszék Évát. Polina letett az asztalra egy tányér kekszet, leült szembe, és hirtelen elfelejtett mosolyogni. Az ujjai morzsákat sodorgattak az asztalterítőn.
— Szveta… Mondok neked valamit, és valószínűleg meg fogsz utálni érte.
— Ígéretesen hangzik. Folytasd, már megvettem a jegyem.
— Vasárnapi összejövetel volt nálunk. Na, ugye Éva negyvennapos ünnepe alkalmából. Te nem jöttél el, fájt a fejed.
— Emlékszem, élő tanúja voltam a saját fejfájásomnak.
Polina úgy sóhajtott, mintha fejesugráshoz készülődik.
— Az anyánk mindenki előtt azt mondta: „Jegoruskának nem volt szerencséje. Szvetlana rossz feleség.” Pontosan így, hangosan, Valja néni előtt, mindenki hallatára.
Szvetlana érezte, ahogy a mosoly lehervad az arcáról, de a hangját egyenletesen tartotta.
— És Egor?
— Egor ott ült mellette. És bólintott. Aztán azt mondta: „Hát igen, van benne valami.”
A kulcs túl hangosan fordult meg a zárban. Egor otthon volt — a kabát a fogason, a cipők a folyosó közepén, mint a háborítatlan úr két emlékműve.
— Ó, megjöttél! — kiáltotta a szobából. — Na, milyen a kicsi? Hogy van Polina, rendbejött a foga?
— Éva aludt. Polina fél arccal tért vissza — Szvetlana bújt ki a cipőjéből, és gondosan sorba állította Egor lábbelijeit. — Egor, egyetlen kérdésem van hozzád. Röviden.
— Rajta.
— Igaz az, hogy az anyád a rokonok előtt azt állította, rossz feleség vagyok? Te meg ott ültél mellette, és egyetértettél?
A szobabeli csend szinte sűrűvé vált. Egor megjelent az ajtókeretben, és olyan arca volt, mintha elfelejtette volna, hová indult.
— Polina volt az, mi? — hördült fel. — Hát persze, nincs csont a nyelvén.
— Nem Polina érdekel. A te bólintásodra jestem kiváncsi.
— Szveta, mindent félreértettél! Kiragadta a mondatot a szövegkörnyezetből! Teljesen másról beszélgettünk!
— Nagyszerű. Meséld el a szövegkörnyezetet. Imádom a kontextusokat, olyanok, mint a szósz — bármilyen kétes dologból csinálnak egy ehető fogást.
Egor megrántotta a vállát, ide-oda sétált, és a tarkóját dörzsölte.
— Hát, arról volt szó, hogy a mai nők már nem olyanok, mint régen. Hogy valahogy jobban… összetartották a háztartást. És Anyu csak azt mondta, hogy van hová fejlődnöd.
— Azt mondta, hogy „rossz feleség”. Szó szerint. Valja néni előtt.
— Hát, lehet, hogy ezt mondta! — ugrott meg a hangja. — Na és akkor mi van? Csak úgy értette, hogy lehetnél jobb is!
— Vagyis egyetértesz — Szvetlana magában bólintott. — Mondd meg őszintén, Egor. Egyszer az életben. Férfihangon.
— Igen! Lehetnél jobb is! Elégedett vagy?!
Szvetlana nem kérdezte meg, hogy miben rossz pontosan. Nincsenek tökéletesek — sem ő, sem Egor, és a kölcsönös hibák listáját már régóta mindketten ismerték, csak ő sosem teregette ki mások elé.
— Köszönöm az őszinteséget — mondta nyugodtan. — Most pedig tisztázzuk a katasztrófa mértékét.
Előhúzta a telefonját, és a szeme láttára tárcsázta Valja néni számát.
— Valentyina Szergejevna, jó napot kívánok! Itt Szveta. Nem-nem, minden rendben, csak egy kérdésem lenne, de kérlek, őszintén: rossz feleség vagyok?
A vonal túlsó felén megakadt a lélegzet. Egor előrelépett, vadul hadonászni kezdett — Szvetlana bekapcsolta a kihangosítót.
— Szvetocska, mégis mit képzelsz?! — dörögve szólt Valja néni kedves basszusa. — Hát te egy aranybánya vagy! Micsoda baromság ez?
— Vannak itt bizonyos egyének. Kételkednek.
— Hülye az, aki ilyet mond! — vágta rá Valja néni. — Add ezt át neki is.
— Szó szerint átadom, a megfelelő hanglejtéssel.
Szvetlana letette a telefont. Egor úgy állt ott, vörösen, mint egy viharban lobogó zászló.
— Ezt direkt rendezted így! Hagyd abba ezt a hisztit!
— Egor — hajtotta oldalra a fejét —, nézz ránk kívülről, és mondd meg őszintén: kinek van itt hisztije? Én itt állok, lélegzem és mosolygom. Te meg már háromszor változtattál színt.
A telefon újra csörgött — Krsztyina volt az, a barátnője, a törött biciklivel és a hétvégi tervekkel kapcsolatos hírekkel.
— Polina volt az, mi? — hördült fel. — Hát persze, nincs csont a nyelvén.
— Nem Polina érdekel. A te bólintásodra jestem kíváncsi.
— Szveta, mindent félreértettél! Kiragadta a mondatot a szövegkörnyezetből! Teljesen másról beszélgettünk!
— Nagyszerű. Meséld el a szövegkörnyezetet. Imádom a kontextusokat, olyanok, mint a szósz — bármilyen kétes dologból csinálnak egy ehető fogást.
Egor megrántotta a vállát, ide-oda sétált, és a tarkóját dörzsölte.
— Hát, arról volt szó, hogy a mai nők már nem olyanok, mint régen. Hogy valahogy jobban… összetartották a háztartást. És Anyu csak azt mondta, hogy van hová fejlődnöd.
— Azt mondta, hogy „rossz feleség”. Szó szerint. Valja néni előtt.
— Hát, lehet, hogy ezt mondta! — ugrott meg a hangja. — Na és akkor mi van? Csak úgy értette, hogy lehetnél jobb is!
— Vagyis egyetértesz. — Szvetlana magában bólintott. — Mondd meg őszintén, Egor. Egyszer az életben. Férfihangon.
— Igen! Lehetnél jobb is! Elégedett vagy?!
Szvetlana nem kérdezte meg, hogy miben rossz pontosan. Nincsenek tökéletesek — sem ő, sem Egor, és a kölcsönös hibák listáját már régóta mindketten ismerték, csak ő sosem teregette ki mások elé.
— Köszönöm az őszinteséget — mondta nyugodtan. — Most pedig tisztázzuk a katasztrófa mértékét.
Előhúzta a telefonját, és a szeme láttára tárcsázta Valja néni számát.
— Valentyina Szergejevna, jó napot kívánok! Itt Szveta. Nem-nem, minden rendben, csak egy kérdésem lenne, de kérlek, őszintén: rossz feleség vagyok?
A vonal túlsó felén megakadt a lélegzet. Egor előrelépett, vadul hadonászni kezdett — Szvetlana bekapcsolta a kihangosítót.
— Szvetocska, mégis mit képzelsz?! — dörögve szólt Valja néni kedves basszusa. — Hát te egy aranybánya vagy! Micsoda baromság ez?
— Vannak itt bizonyos egyének. Kételkednek.
— Hülye az, aki ilyet mond! — vágta rá Valja néni. — Add ezt át neki is.
— Szó szerint átadom, a megfelelő hanglejtéssel.
Szvetlana letette a telefont. Egor úgy állt ott, vörösen, mint egy viharban lobogó zászló.
— Ezt direkt rendezted így! Hagyd abba ezt a hisztit!
— Egor — hajtotta oldalra a fejét —, nézz ránk kívülről, és mondd meg őszintén: kinek van itt hisztije? Én itt állok, lélegzem és mosolygom. Te meg már háromszor változtattál színt.
A telefon újra csörgött — Krsztyina volt az, a barátnője, a törött biciklivel és a hétvégi tervekkel kapcsolatos hírekkel.
— Ksusi, szia! Nem, otthon vagyok, egy rossz férj mellett állok. — Szvetlana kedvesen beszélt, miközben nem vette le a szemét Egorról. — Ugyan már, ne aggódj, megszoktam; a rossz férj nem ítélet, hanem életstílus. Igen. Pusszantlak.
Egor megvárta a beszélgetés végét, majd felrobbant:
— Direkt csinálod?! Felfogod, hogy ez hogy hangzik?!
— Jaj, hát hogy is hangzik? — Szvetlana kikerekítette a szemét. — Meséld el. Felírom, mert tegnap még biztos voltál benne, hogy az ilyen mondatok sehova sem jutnak el.
— Ne tettesd, hogy nem érted!
— Jó, nem teszem. Akkor egy ellenvérdés, egyszerű, mint az egyszeregy: ha én olyan rossz vagyok, miért élsz velem? Irgalmasságból? Sportból?
Nem válaszolt. Soha nem válaszolt a direkt kérdésekre — jobban szerette a kényelmeseket.
Szvetlana megnyitotta a férje rokonainak családi csevegését. Huszonhárom résztvevő, Éva fotói, üdvözletek, receptek, macskás GIF-ek. Kiválasztotta a „Szavazás” opciót, bejelölte az „névtelen” lehetőséget, és ezt írta:
„Barátaim, szép estét mindenkinek! Egy kis szavazás, szó szerint egyetlen gombnyomás. Szvetlana rossz feleség? Lehetőségek: „Igen, rossz” / „Nem, jó”. Köszönöm az őszinteséget!”
— Megőrültél?! — Egor oda vetette magát. — Azonnal töröld!
— Nem tehetem. A közvéleménynek joga van a véleményéhez. Az anyád is így gondolja.
Egy perc múlva megérkeztek az első szavazatok. Egy. Három. Öt. Mindegyik — „jó”.
A telefon rezegni kezdett: Tamara Lvovna.
— Szvetlana! Milyen cirkuszt rendeztél a csevegésben?!
— Jó napot kívánok. Ez nem cirkusz, ez szociológia. Ön jelentette ki nyilvánosan, hogy rossz feleség vagyok. A fia egyetértett. Kíváncsi lettem: mi van, ha igaza van? Akkor mi értelme van annak, hogy a fia velem él?
— Azonnal töröld!
— Már öten szavaztak. Mindenki azt írja, hogy jó. Csatlakozzon, Tamara Lvovna, szavazzon őszintén — „rossz”. Nagyon kell a szavazata, hiszen ön a mozgalom alapítója.
Rövid vonaltetejű hangok.
Tíz másodperc múlva Egor telefonja csörgött.
— Az anyád az — mondta Szvetlana. — Most adják ki az utasítást. Ne felejts el jegyzetelni.
Egor bement a szobába, és tizenöt percig félhangosan beszélt. Szvetlana eközben elkészítette a vacsoráját. Egy adagot. Egy tányért. Egy villát.
Visszatért, ránézett az asztalra, és elakadt a szava:
— És nekem?!
— Egor, hát te magad írtad alá a tézist. Egy rossz feleségnek meg kell felelnie a kijelentett minőségnek. Különben félrevezetem az embereket, és az nem szép dolog.
— Normális vagy te egyáltalán?!
— Következetes vagyok. Ez ritka tulajdonság, vigyázni kell rá.
Újra csörgött a telefonja. Kiment a folyosóra, de a lakás falai udvariasságból, nem pedig betonból készültek.
— Hát elment az esze… Nem, hát tényleg megkattant… Leesett az önbiztosa, azért bosszul meg mindenkit…
Szvetlana evett és számolt. Nem a sérelmeket — a perceket.
Fél tizenegyre a szavazásban megjelent az első „rossz” voks. Aztán a második. Aztán egyszerre négy.
Egor a kanapén ült, és valamilyen egészségtelen izgalommal frissítette a képernyőt. Szvetlana látta, hogy lopva rányomott az „Igen, rossz” opcióra, majd azonnal elhúzta a telefont.
— Hát látod! — fordította felé a képernyőt szinte diadalmasan. — Nézd! Nem csak én gondolom így! Harmincnyolc százalék!
— Egor. — Szvetlana letörölte a kezét egy törölközővel. — Mondd csak, mi közöd neked a feleségedről alkotott idegen véleményhez?
— Hogyhogy mi közöm?!
— Hát nekem például teljesen mindegy, hogy milyen férje van az anyádnak — rossz, jó, vagy átlagos. Égvilágon nem élek vele. Nem mosom a csészéit, nem vasalom az ingeit, nem hallgatom a horkolását. Te meg velem élsz. És valamiért a lelátókkal együtt szavazol.
— Ne merészeld bántani a családomat!
— Miért ne? — ült le szembe Szvetlana. — Teljes joggal mondhatom, hogy az anyád rossz anya. Egy jó anya nem hangolja a fiát a felesége ellen a rokonok előtt. Egy jó anya nem gyűjti a szavazatokat, mint a betakarított termést.
Egor felugrott, és ordítani kezdett:
— Fogd be a szád! Semmit sem tudsz róla!
— Jaj, igen — bólintott Szvetlana. — Szóval rólam lehet beszélni az egész rokonsággal, de róla már szentségtörés. Kiváló az alkotmányotok. Kettős mércék, harmadik emelet, a lift nem működik.
A számok nőttek. Negyvennégy. Ötvenegy. Ötvenhárom.
Egor a képernyőt bámulta, és az arcán kitüremkedett az a fajta elégedettség, amelyet az ember általában még saját maga elől is elrejt.
Szvetlana némán ránézett a százalékra, elmosta a tányérját, szárazra törölte, és elrakta a szekrénybe. Aztán vette a törölközőt, és bement a fürdőszobába.
Ötvenhét százalék.
A zuhany alatt állva nem a könnyeire gondolt. Azt gondolta: kinek is ment át az útjába ebben a családban? Vagy Tamara Lvovna egyszerűen felhívott mindenkit, és arra kérte őket, hogy „tegyék a helyére a szemtelent”?
Elsőként feküdt le. Egor éjjel egykor jött meg, és a szélén fekve, hátat fordítva feküdt le, mint egy olyan ember, aki megnyert egy vitát, de valamiért mégsem örül neki.
Negyed tízkor csöngettek az ajtón. Egor kinyitotta — a küszöbön az anyja állt, kabátban, a kezében lévő telefonnal, mint egy elfogatóparanccsal.
— Na?! — Tamara Lvovna belépett a szobába, és Szvetlana orra alá tolta a képernyőt. — Hetvennégy százalék! Hetvennégy! Szóval igazam volt! Szóval nem találtam ki!
Szvetlana az asztalnál ült. Előtte egyetlen tányér volt — omlett, paradicsom, egy szelet kenyér. Egyetlenegy. Egor hol az anyjára, hol a feleségére nézett, és várt.
— Nem vitatkozhatok a számokkal — mondta Szvetlana. — Az emberek kifejtették a véleményüket. A demokrácia kegyetlen dolog, de őszinte. Szóval én tényleg rossz feleség vagyok.
— Hát látod! — lehelte diadalmasan az anyós.
— És mivel szeretem a fiát… — Szvetlana higgadtan helyesbített —, pontosabban: szerettem. Tiszteletben tartottam, becsültem, soha senkinek egy rossz szót sem mondtam róla. Szóval nem fogom tönkretenni az életét, és nem fogom magam mellett tartani egy ilyen félreértést, mint amilyen én vagyok.
— Miről beszélsz te? — lett gyanakvó Egor.
— A te boldogságodról. Most visszamész oda, ahol imádnak, etetnek és megértenek — az anydhoz. A lakás az enyém, még a házasság előtti, tudod. Kérem, dél előtt hagyjátok el.
A szobában nagyon csendes lett. Az anyós kinyitotta a száját — és nem talált szavakat. Egor hirtelen pislogott vagy hármat.
— Te… te viccelsz.
— Soha nem viccelek kétszer ugyanazon a dolgon.
Szvetlana felvette a telefonját, és tárcsázott.
— Jó napot kívánok! Sürgősen ki kell cserélnem a zárbetétet. Ma, kettő körül. Írja a címet.
— Megőrült! — kiáltotta az anyós. — Egor, csinálj valamit! Hát ez őrület! Valamilyen szavazás miatt!
— Ön választott, Tamara Lvovna — mondta Szvetlana anélkül, hogy felemelte volna a fejét. — És a fia is választott. Én csak az ön akaratának a végrehajtója vagyok. Ne köszönje.
A második hívás.
— Jó napot! Szükségem van egy kocsira és egy rakodóra, városon belüli költözéshez. Egy órára sikerül odaérni? Kiváló. Nem nagy a térfogat, csak pár zsák.
— Szveta, állj! — Egor elkapta a karját. — Hagyd abba ezt a cirkuszt! Felnőtt emberek vagyunk!
— Felnőtt emberek szavaznak a feleségük ellen a családi csevegésben, igen. — Kihúzta a kezét. — Bocsáss meg, van még egy hívásom.
Megkereste a listán Dását — egy közös ismerőst, aki másfél évvel ezelőtt, egy pohár pezsgő után őszintén bevallotta, hogy Egor „összességében tetszik neki”.
— Dás, szia! Van egy hírem. Egort ma reggel felmentették a férji tisztségéből. A pályázó szabad, az önéletrajzából hiányzik a hűséges tapasztalat. Pályázhatsz a szeretői pozícióra, de vedd figyelembe: minden HR-döntést az anyjával kell egyeztetni.
— Hagyd abba! — visított Tamara Lvovna. — Az egész világ előtt hozol minket szégyenbe!
— Nagy a világ, mindenkinek jut hely.
Szvetlana megnyitotta a családi csevegést, és ezt írta:
„Drága mindenki, óriási köszönöm mindenkinek, aki szavazott! 🙏 Elmagyarázom, miért volt a szavazás. Vasárnap Tamara Lvovna nyilvánosan kijelentette, hogy rossz feleség vagyok. A férjem, Egor, mindenki előtt egyetértett. Fontossá vált számomra, hogy megtudjam a család véleményét. Eredmény: 73% — rossz. A következtetést elfogadtam. A népszavazás eredményeképpen lemondok a feleségi tisztségről. Minden jót és jó egészséget kívánok mindenkinek! ❤️”
A csevegés felrobbant. Az üzenetek falakként ömlöttek, Tamara Lvovna telefonja szinte azonnal csörögni kezdett, nyomában Egor telefonjával.
Amíg ők szaladgáltak a lakásban, fülükhöz szorítva a telefonokat, és ismételgetve, hogy „hát nem, hát mi nem úgy, hát ő maga tette”, Szvetlana előhúzta a spájzból az építési zsákokat. Vastag, fekete, kétszáz litereseket.
Nem is válogatva pakolta a holmiját. Egy rossz feleségnek nem kötelessége színek szerint rendezgetni.
— Csak kettő — csodálkozott hangosan. — Tizenhárom év — és két zsák. Kompakt ember vagy te, Egor.
Az elsőt az ajtó felé vonszolta. Tamara Lvovna odarohant, hogy elállja az útját.
— Nem tanácsolom — figyelmeztette Szvetlana. — Rossz feleség vagyok. Akár kézen is csaphathatlak, most már mandátumom van hetvenhárom százaléktól.
Az anyós visszaugrott a falhoz.
Az első zsák már ott állt a lépcsőházban. Egor szaladt ki utána, borzosan, cipő nélkül, és elállta az ajtónyílást.
— Szveta, hát mit csinálsz! Hát csak vicceltünk! Félreértetted az egészet! Anyu csak úgy elejtette, én meg nem akartam vitatkozni mindenki előtt!
A pofon csattanósra sikerült. Egor a falhoz csapódott, lecsúszott a földre, és alulról nézett fel rá, a arcát fogva.
— Rossz feleség vagyok, Egor — emlékeztetett Szvetlana. — Akár valami nehezebbel is fejbe vághatlak, ha visszamész.
Kihajtotta a folyosóra a kabátját. Aztán a cipőjét. Aztán az esernyőjét, a sporttáskáját.
— Úgy szerettelek, amilyen vagy. Minden hibáddal együtt, és van belőlük bőven, elhiheted. És a világon egyetlen embernek sem mondtam egyszer sem, hogy te rossz férj vagy. Tudod miért? Azért, mert te voltál az én választásom. A választást meg nem adjuk oda martalékul.
— Szveta…
— Te mást választottál. Nem jöttél oda, nem mondtad, nem beszélted meg — csak bólintottál. Fáj. Nagyon fáj. De egy olyan árulóval, akinek nem volt hangja egyetlen őszinte beszélgetéshez sem, nem fogok élni.
A második zsákot is a küszöbhöz húzta.
— A kérelmet este adom be, most dolgom van. Ne jöjj, ne nyavalygj, ne költs virágra — allergiás vagyok a képmutatásra. Dása egyébként kész megfontolni téged. Ha nem férjként vagy szeretőként, akkor háziállatként. Miért is ne: etetnek, simogatnak, szavazni nem engednek.
Az ajtó bezáródott.
Tamara Lvovna a lépcsőházban állt, a korlátba kapaszkodva. Nem gondolta volna, hogy a szavait a fia is alátámasztja. Nem gondolta volna, hogy a beszélgetés felszínre kerül. Nem gondolta volna, hogy az unokák, a húga és a férje a gyerekekkel, akiket tegnap végigtelefonált, hogy „tegyék a helyére a szemtelent”, ólomsúlyként nehezednek majd a saját lábára.
Pedig be lehetett volna ismerni a hamisítást. Reggel eljöhetett volna, és azt mondhatta volna: „Szveta, bocsáss meg, túlzásba estem.” Ő meg az orra alá nyomta a képernyőt, és megismételte az ítéletet.
Egor telefonja csörgött. Dása.
— Egor, szia. Ide figyelj, bocsáss meg, de akkor csak vicceltem. Nem kellesz nekem. Tényleg. Sok sikert.
Utána Polina. Egyetlen szó:
— Hülye.
Az anyja hallgatott egy darabig, megigazította a gallérját, és elindult lefelé anélkül, hogy visszanézett volna a fiára. Ő főzte ezt a kását, és halvány lila gőze sincs, hogyan fogja most megenni.
Egor ott maradt a folyosón, a két hatalmas fekete zsák között. Hát ott az ajtó. Mögötte meleg, fény, a könyveinek polca, az az ágy, amelyiken tegnap még aludt.
Hívtak a szállítmányozási cégtől: korábban is oda tudnak érni, felszabadult egy kocsi.
Egor ránézett a becsukott ajtóra, és rekedten mondta:
— Jöjjenek. Várom.
Szvetlana pedig eközben a folyosó padlóján ült, és a képernyőt nézte. Újra lehetett szavazni, és valaki már ésbe kapott, elkezdett átpártolni. A „jó feleség” harmincöt százalékra nőtt.
Már mindegy volt.
Így ért véget a szerelem — az anyja tapsvihara és a fia bólintása közepette. A feleség rossznak bizonyult.
