A sötét kosztümös nő nem válaszolt azonnal. Engem nézett. Figyelmesen. Mintha azt ellenőrizte volna, tartom-e még magam.
—
Aztán nyugodtan a telefonba mondta:
– Az édesanyjuk már nincs egyedül.
—
Csend. Rövid. Veszélyes.
—
– Ez meg mégis kicsoda? – vágta oda nyersen András. – Adja neki a telefont!
—
A nő meg sem moccant.
—
– Most nagyon figyelmesen végighallgat engem – mondta higgadtan. – És nem fog félbeszakítani.
—
A vonal túlsó végén elcsendesedtek.
—
– Én egy meghatalmazott képviselő vagyok, akit még az édesapjuk jelölt ki. Közjegyző által hitelesítve. A meghatalmazás jelenleg is érvényes.
—
Szünet.
—
– Miféle meghatalmazás? – a hangja már másképp csengett. – Mi mindent leellenőriztünk.
—
– Nem – mosolyodott el a nő halványan. – Önök csak azt ellenőrizték, ami legfelül feküdt.
—
Valami melegség öntött el belül.
—
A nő kinyitotta a mappát. Ott helyben. Az autó motorháztetőjén.
—
A szél átlapozta az oldalakat.
—
– A ház nem az önök nevén van. És nem is csak az édesanyjukén – mondta. – Az ingatlan 51%-a az édesapjuk által létrehozott alapítványé.
—
Csend. Süket némaság.
—
– Milyen alapítvány? – suttogta Pál valahol a bátyja mellett.
—
– Jótékonysági – válaszolt a nő nyugodtan. – Azzal a feltétellel: amennyiben a tulajdonosra bármilyen nyomásgyakorlás irányul, a tulajdonrész automatikusan a felügyelőbizottság teljes ellenőrzése alá kerül.
—
Egy másodpercre lehunytam a szemem. Ez az.
—
– Most viccel? – András hangja már remegett. – Ennek nincs semmi ereje.
—
– Van – válaszolta a nő röviden. – És ma délelőtt 10:58-kor ez a feltétel aktiválódott.
—
Eszembe jutott. A hívás. Az én hívásom.
—
– Mit hord össze? – már nem kiabált. Fulladozott.
—
A nő lapozott egyet.
—
– És még valami. Az aláírásra való kényszerítés és egy személy veszélyhelyzetben való elhagyása bűncselekmény.
—
A távolból szirénák hangja hallatszott.
—
A nő kicsit megemelte a telefont, hogy a hang jól hallható legyen.
—
– Lesz még idejük ezt megbeszélni… de már nem velem.
—
És megnyomta a bontás gombot.
—
Ránéztem.
—
– Ők… – elcsuklott a hangom. – Ők tudták?
—
A nő megrázta a fejét.
—
– Azt hitték, hogy mindent tudnak.
—
A rendőrautó már meg is állt mellettünk.
—
Valaki óvatosan kibontotta a kötelet. A kezeim nem engedelmeskedtek. De már nem éreztem fájdalmat.
—
Mert megértettem a lényeget.
—
A férjem nemcsak egy házat hagyott rám.
—
Védelmet hagyott nekem.
—
És az igazságot, amire ők sosem számítottak.
—
Amikor felsegítettek, még egyszer az útra néztem. Oda, ahol az terepjárójuk eltűnt.
—
És hosszú idő után először… nem akartam, hogy visszatérjenek.
