„Katyusa, csak egyetlen pillantásra látni szeretném. Nem jártam ott… szörnyű belegondolni, hány éve. Vigyetek el, kérlek! Nem fogok zavarni. Csendben ülök majd, és keresztrejtvényt fejtek.”
Anya egyáltalán nem követelőzött — nyafogott és esdekelt. Majdnem hetvenéves, mégis úgy állt előttem, mint egy bűnbánó iskoláslány.
Keze a mellkasán, folyton a szemembe nézett, és ettől a tekintettől minden megfordult bennem — a sajnálat és a tompa, szégyenteljes irritáció keveréke.
Zsenyával úgy dolgoztunk ezért a nyaralásért, mint a gályarabok: fél év egyetlen szabadnap nélkül.
Arról álmodoztunk: csak mi ketten, a tenger, bor, és semmi szöveg a telekről, a vérnyomásról vagy a palántákról. És erre tessék — itt van anya. Az örökös „Vegyél fel kalapot, mert megüt a nap” tanácsaival és azzal a szokásával, hogy még a gyufán is spórol.
„Zsenya, mégsem vagyunk szörnyetegek” — suttogtam a férjemnek éjjel, amikor anya végre elcsendesedett a szomszéd szobában. — „Nincs pénze, tudod jól. Mikor látná újra a tengert, ha nem most?”
„Katya, te is tudod — ezzel mindennek vége” — dörzsölte meg fáradtan az orrnyergét Zsenya. — „Ez nem romantika lesz, hanem egy nyugdíjas üdülő.”
De megadtuk magunkat. Megvettük neki a jegyet, átfoglaltuk a szobát egy kétlégterű „lakosztályra” — hogy legalább falak legyenek közöttünk.
A cirkusz már otthon elkezdődött. Anya körbetekerte a bőröndöt fóliával — úgy nézett ki, mint egy óriási hernyóbáb. „Hogy meg ne karcolódjon, Katya — a bőrönd új, német!”
A repülőtéren hangosan kérdezgette, nem veszik-e el tőle a szívgyógyszerét, és próbálta Zsenyát keménytojással etetni: „Különben megromlik.” Zsenya szótlanul a telefonját nézte, én meg nyugtatót nyeltem.
A hotelben anya első dolga az volt, hogy átszámolta a törölközőket, amikor pedig megtudta az éjszakai árat — felszisszent.
„Istenem, Katya… ez két havi nyugdíjam. Miért költötök ennyit? Én elaludtam volna egy lábtörlőn is.”
Ez felbőszített — egyszerűen felbőszített. Azt akartam, hogy örüljön, és ne bűntudatot keltsen bennem, amiért megengedhetjük magunknak.
Este étterembe mentünk. Drága helyet választottam — közvetlenül a tengerparton, fehér asztalterítőkkel, élő zenével. Ünnepre vágytam. Szép életre.
Anya az egyetlen ünnepi, lurexszálas ruhájában jött, amiből áradt a naftalin és a szekrény szaga. A kezében pedig az az örökös cekker. Kopott, a fülei mállanak, a cipzárja akad.
„Mama, hová mész azzal a táskával?” — adtam fel a harcot. — „Nem a piacra megyünk. Hagyd itt.”
„Nem, Katya. Szükségem van rá” — mondta makacsul.
Leültünk. Zsenya halat és bort rendelt. Anya a szék legszélére kuporodott, félt minden egyes villacsörrenéstől. Látszott rajta: idegen itt, nem illik ebbe a luxusba.
Szégyelltem magam a sznobizmusom miatt, de nem tehettem ellene semmit. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen — „mint a filmekben” —, anya a cekkerével viszont mindent elrontott.
Aztán eltolta magától a salátás tányért — ami számára csak puszta fű volt —, és a táskájába nyúlt.
„Szeretnék mutatni nektek valamit… Nem véletlenül kértem, hogy hozzatok el a tengerhez, lányom.”
Az asztalra tett egy régi fényképalbumot — nehéz volt, kopott vörös bársonyba kötve. A sarkai leütve, az oldalai megduzzadva. Az üvegpoharak és evőeszközök között teljesen tájidegennek hatott.
„Mama, lehetne később? A szobában” — nyögtem fel.
„Nem. Most.”
Kinyitotta az albumot. Fekete-fehér fotó. Egy fiatal lány mókás fürdőruhában nevet, térdig a vízben állva. Gyönyörű volt — lehetetlen volt levenni róla a szemet.
„Ez én vagyok” — mondta halkan anya, és halványan elmosolyodott. — „1979. Gagra.”
„Gyönyörű volt, Galina Petrovna” — próbált finomítani a helyzeten Zsenya.
Anya lapozott egyet. Most már nem volt egyedül. Mellette egy fiú — magas, kócos, trapéznadrágban. Úgy nézett anyára, hogy még a régi papíron keresztül is szikrázott a tekintete.
Gombóc nőtt a torkomban. Soha nem láttam apámat fiatalon. Eltűnt, amikor hároméves voltam. Anya mindent elégetett, ami rá emlékeztetett. Úgy nőttem fel, hogy csak egyet tudtam: egy gazember, aki elhagyott minket és elment a messzeségbe.
„Ez az apád, Katya. Boldogok voltunk itt. Pontosan ezen a parton.”
„Miért?” — letettem a villát, az étvágyam pedig teljesen elment. — „Miért kell ezt az albumot több ezer kilométeren át cipelni, és elrontani az estémet egy áruló emlékeivel?”
„Nem volt áruló” — mondta anya halkan, de határozottan. — „Nézd tovább.”
Elővett az albumból egy papírt — egy igazolást. És néhány régi szovjet nyugtát, amik megfakultak az idővel.
„Hároméves voltál, és súlyosan megbetegedtél. Az orvosok csak a fejüket rázták: speciális központra, professzorokra és gyógyszerekre volt szükséged. Nekünk pedig nem volt pénzünk.”
A tenger morajlása tompává vált, mintha vattát tömtek volna a fülembe.
„Apád mindent eladott: a kedvenc Jawa motorját, a hanglemez-gyűjteményét. De ez még mindig nem volt elég — ekkor eladta a részét a szülői házból, és északra ment, hogy egy olajfúró tornyon dolgozzon. Ott jól fizettek. Azért ment oda, hogy megkeresse azt a pénzt, ami megmentette az életedet.”
„Miért nem jött vissza?” — a hangom elcsuklott.
„Küldte a pénzt. Meggyógyítottunk téged. Aztán… tragédia történt. Táviratot hoztak. Féltem elmondani neked az igazat. Azt hittem, magadat fogod okolni. Haraggal könnyebb élni, mint bűntudattal. Valószínűleg tévedtem.”
Anya remegő kézzel simított végig a fényképen.
„Azért hoztam el ezt az albumot, mert vele együtt arról álmodtunk, hogy visszatérünk ide. Együtt. Vagy veled. Eljöttem, hogy elbúcsúzzak — és hogy elmondjam neked az igazat. Nem egy elhagyott gyerek vagy, Katya. Te egy nagy szerelemből született lány vagy.”
Az „ideális nyaralásom” porrá hullott. Minden bosszúságom a ruhája, a táskája, és amiatt, hogy mennyire nem illett ide — mindez hirtelen nevetségessé és jelentéktelenné vált.
Ránéztem anyára — a kicsi alakjára abban a furcsa ruhában, a szeme körüli ráncokra. Negyven évig hordozta ezt a hazugságot az én nyugalmam érdekében. Rengeteg mindent megtagadott magától, hogy nekem méltó életem legyen. Én pedig szégyelltem a bevásárlószatyrát.
„Mama…”
A könnyek maguktól kezdtek folyni, egyenesen a tányéromba, a kihűlt halra. Zsenya némán megszorította a kezemet.
Az este menthetetlenül „elromlott”. Nem nevettünk, és nem próbáltunk úgy tenni, mintha valamilyen nagyvilági életet élnénk. Csak ültünk, sírtunk, és lapozgattuk a régi fényképeket a hullámverés szonátája mellett. És ez volt életem legigazibb estéje — élő, őszinte és hazugságoktól mentes.
