— Válás, az válás, de az autót a házasság előtt vettem, úgyhogy mehetsz gyalog! — mondta Alina, és beindította a motort.
A vasárnap reggel nem ígért semmi mást, mint egy küzdelmet a tegnapi csirke után maradt tepsi elsúrolásával. Alina, a negyvennyolc éves, a közműszolgáltatókkal vívott csatákban megedződött asszony a mosogatónál állt. A víz zúgása elnyomta az örök dolgokon való töprengését – nevezetesen azt, hogy a mosogatószer ára megint emelkedett harminc rubellel, habzani meg úgy habzik, mintha közalkalmazottak könnyeivel hígították volna.
A konyhába papucsban csoszogva úszott be Vitalik. Olyan tragikus képet vágott, mint egy huszárkapitány, akivel közölték, hogy elfogyott a pezsgő. Leült az asztalhoz, félretolta a cukortartót, és mélyet sóhajtott a szürke novemberi tájat bámulva, amely tökéletesen harmonizált lelkiállapotával.
— Alina — kezdte világfájdalommal teli hangon. — Beszélnünk kell. Én ezt nem bírom tovább. Megfulladok.
Alina elzárta a vizet. „Megfullad, persze” – gondolta, miközben kezeit a konyharuhába törölte. „Hogyne fulladna, ha tegnap egymaga bevert fél kiló sült tarját, akkor felnyomódik a rekeszizom, és jön a légszomj. Pedig megmondtam: ne egyél zsírosat éjszakára.”
— Hogy érted azt, hogy megfulladsz, Vital? — kérdezte hangosan, miközben leült vele szemben. — Nyissak ablakot? Vagy megint ég a gyomrod?
— Te mindent ilyen földhözragadtan kezelsz! — Vitalik teátrálisan széttárta a karját. — Én a lélekről beszélek, a kozmoszról, a kapcsolatunkról! Kialudt a szikra, érted? Idegenek lettünk, lakótársak egy bérleményben. Érzem, hogy a kreatív potenciálom elsorvad ebben a… ebben a rutinban!
Alina összehúzta a szemét. Vitalik „kreatív potenciálja” abból állt, hogy félévente egyszer újratelepítette a Windowst a szomszédnak egy üveg konyakért, és dühös kommenteket írt az interneten a geopolitikáról. Ideje többi részében műanyag ablakos értékesítőként dolgozott, de az üzlet döcögött, mert Vitalik szerint az emberek manapság szegények, és nem ismerik fel a saját szerencséjüket.
— Rövidebben, Vital, térjünk a lényegre, ahogy Maupassant mondta — sürgette Alina. — Elmész, vagy mi van?
— Elmegyek! — jelentette ki ünnepélyesen. — Találkoztam egy nővel. Ő más. Ő meghallgat engem. Ha tudni akarod, ő egy múzsa!
— Hát, ha múzsa, hát múzsa — bólintott nyugodtan Alina. Belül semmi nem rándult össze, nem szakadt meg. Épp ellenkezőleg: valami különös megkönnyebbülés öntötte el, mintha egy hosszú céges buli után levette volna a szűk cipőjét. — Most pakolsz össze, vagy a múzsa küld költöztetőket?
Vitalik elhűlt. Könnyekre, tányércsapkodásra, „kire hagysz itt engem!” kiáltásokra számított. Már előkészítette a beszédét arról, hogy „maradjunk barátok” és „nem benned van a hiba, hanem bennem”. Erre tessék: száraz, üzleti megközelítés.
— Te még csak el sem szomorodtál? — kérdezte sértődötten.
— Vital, mindjárt ötven leszek. Én már csak akkor szomorodom el, ha emelik a rezsit, vagy ha eltűnik a kedvenc sajtom a boltból. Te meg felnőtt fiú vagy. Ha döntöttél, menj. A bőrönd a padláson van, vedd le magadnak, nekem fáj a derekam.
A következő két óra a népvándorlás jegyében telt. Vitalik a lakásban rohangált, kapkodva össze a holmiját. Alina a fotelben ült egy keresztrejtvénnyel, de éber szemmel követte Vitalik mozgását.
— Ezt a laptopot elviszem, kell a munkához! — jelentette ki, miközben a mellkasához szorította a régi Asust.
— Vidd csak — legyintett nagylelkűen Alina. — Úgyis úgy melegszik, mint a vasaló, és az akksija sem bír semmit.
— És a kávéfőzőt is! — Vitalik már belejött a hévbe. — Reggeli kávé nélkül nem vagyok ember.
— A kávéfőzőt? — Alina felvonta a szemöldökét. — Vital, azt akkor vettük a prémiumomból, amikor te három hónapig munkanélküli voltál, emlékszel? De jól van, vidd. Főzzön neked a múzsád kapucsínót. Csak a szűrőket ne felejtsd el, a felső fiókban vannak. Ismerlek titeket, művészlelkeket, a végén még a zsebkendőtökön fogjátok átszűrni a zaccot.
Vitalik puffogva tömte a bőröndöt pulóverekkel és farmerekkel. Megpróbálta elcsenni a szerszámkészletet is, de Alina itt már a tulajdonjog védelmére kelt.
— A fúrót tedd vissza a helyére.
— Miért? Hiszen én fúrtam fel a polcot!
— Fúrni te fúrtad, de én vettem. A polc meg mellesleg ferdén áll, át kell majd fúrnom. A szerszám a családban marad. Vagyis nálam.
Amikor a batyuk összeálltak, az izzadt és zilált Vitalik végignézett a lakáson. Nyilvánvalóan valami epikus végszót akart mondani, de csak annyi jutott eszébe: „kösz a borscsot”, ami azért kicsit kevés volt a pillanathoz.
— Na, mentem — mormogta. — Taxit nem hívok, drága. Az autóval megyek. Sok a cucc.
Alina, aki épp békésen kortyolgatta a kihűlt teáját, félrenyelte az italt.
— Milyen autón, ne haragudj?
— Hát a miénken! A Toyotával. Miért, mi van? Lenkához… izé, az új lakhelyemre a városon keresztül kell mennem. Neked meg itt a metró a szomszédban. Különben is, minek neked, nőnek, egy crossover? Soha nem érzed a méreteit.
Vitalik magabiztos mozdulattal akasztotta le az ezüstszínű RAV4 kulcsait. Már látta is magát: szabadon, büszkén, a külföldi autó kormánya mögött száguld az új életébe, ahol értékelik, szeretik, és nem kényszerítik szemétlevitelre.
Alina lassan letette a csészét az asztalra. A porcelán koccanása a csendben úgy hangzott, mint a gong a halálos ítélet előtt. Felállt, megigazította a köntösét, és szinte teljesen közel lépett volt kedveséhez.
— Vitalik, drágaságom — kezdte kedvesen, de a szemében olyan fagyos fény csillant, hogy Vitalik hátán végigfutott a hideg. — Emlékezzünk csak vissza az események időrendjére. Melyik évben házasodtunk össze?
— Tizennyolcban — válaszolta bizonytalanul. — Miért?
— Tizennyolcban, pontosan. Novemberben. Az autót pedig mikor vettem?
Vitalik ráncolni kezdte a homlokát. A dátumokra rosszul emlékezett, de arra tisztán, milyen büszkén ült az anyósülésen, amikor kijöttek a szalonból.
— Hát… szintén ősszel.
— Augusztusban, Vitalik. Tizennyolc augusztusában. Három hónappal azelőtt, hogy elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, és megkaptuk azokat a kék pecséteket. A hitelt pedig, hadd emlékeztesselek, a nagymamám nyaralójának árából zártam le, miközben te a hálózati marketingben „kerested önmagad”, és mindenféle szárított tücsökből készült csodaszert próbáltál rásózni az emberekre.
— De hát egy család vagyunk! — háborodott fel Vitalik. — Én jártam vele! Én cseréltem benne olajat!
— Az olajat az én pénzemből cserélted, járni meg azért jártál vele, mert kedves voltam. Eddig. Eddig a pillanatig.
— Alina, ez kicsinyesség! — visította a férfi, érezve, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, vagy pontosabban: kigurul alóla a kerék. — Tényleg jármű nélkül akarod hagyni a férfit? Ott hagysz a bőröndökkel az utcán?
— Csak igazságot akarok szolgáltatni — vágta rá az asszony. — Válás, az válás. A vagyonelosztás pedig a törvény szerint történik. Amit a házasság alatt, megfeszített munkával szereztünk, az ott van a bőröndödben: az ingeid, a kávéfőző és az a grillszett, amit egyszer sem bontottunk ki. De az autó, drágám, az a házasság előtti vagyonom.
Alina kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. A mozdulat parancsoló volt, ellentmondást nem tűrő.
— A kulcsokat.
Vitalik habozott. A fejében épp most omlott össze a kép, ahogy stílusosan megérkezik az új választottjához. Egy dolog egy csillogó crossoverrel begördülni, hanyagul az asztalra dobni a kulcsokat, és azt mondani: „Íme, áthoztam a legfontosabbakat”. És egészen más dolog kiesni egy fapados taxiból kockás táskákkal, mint egy menekült, és arról nyavalyogni, hogy a volt feleség egy hárpia.
— Alin, hadd vigyem el legalább a cuccaimat! Holnap visszahozom! Becsszó!
— Ismerem én a te „becsszavadat” — mosolyodott el gúnyosan Alina. — Holnap fúrod fel a polcot, holnap keresel munkát… Nem, nem. Ami meghalt, az meg van halva. Kulcsokat a bázisra!
Vitalik vörös fejjel, mint egy túlérett paradicsom, a komódra vágta a kulcsokat.
— Fulladj meg a vasadban! — ordította. — Tudtam, hogy anyagias vagy! Neked a tárgyak többet érnek az embernél!
— Nem tárgyak, Vitalik, hanem eszközök — javította ki tanári hangnemben. — És nem többet érnek az embernél, hanem megbízhatóbbak. Az autó egyszer sem árult el, nem nyavalygott alkotói válságról, és nem ment át másik sofőrhöz, mert annak finomabb a benzinje.
A férfi felkapta a bőröndöket, és botladozva az ajtó felé rángatta őket. A bőrönd kereke panaszosan megcsikordult és letört. Vitalik káromkodott egyet, a hóna alá csapta a batyut, és kizuhant a lépcsőházba.
— A lábadat be ne tedd ide többet! — kiáltotta már a liftből, bár a kijelentésben semmi logika nem volt.
Alina kétszer is ráfordította a kulcsot. A zár kattant. A lakásra csend telepedett. Áldott, sűrű csend.
Az ablakhoz ment. Lent, a bejáratnál Vitalik épp taxit próbált hívni. A gesztikulációjából ítélve az árak az alkalmazásban „horrorisztikusak” voltak, a várakozási idő pedig egy örökkévalóság. Belerúgott a bőröndbe, majd elővette a telefonját, és láthatóan hívni kezdte a múzsáját, panaszkodva a világ kegyetlenségére.
Alina kézbe vette az autó kulcsait, megforgatta őket. A távirányító kellemes súlya melengette a tenyerét.
„El kéne menni egy autómosóba” — gondolta. „Meg kicserélni az illatosítót az utastérben. Mert mindent átjárt az a kölnije.”
Felkapta a dzsekijét, felhúzta a kényelmes edzőcipőjét, és kiment az udvarra. A szél hideg volt, de friss. Vitalik már sehol sem volt — valószínűleg elvitte egy Logan.
Alina beült a RAV4-be. Az ülés túlságosan hátra volt tolva a férje hosszú lábaihoz. Megszokott mozdulattal előrébb húzta a széket, beállította a visszapillantót. A tükörből egy nő nézett vissza rá: nem fiatal, de ápolt, ironikus csillogással a szemében és nyugodt mosollyal. Egy nő, aki pontosan tudja, mennyibe kerül egy kiló marhahús, hogyan kell adót fizetni az alkalmazáson keresztül, és miért nem szabad olyan férjekre íratni a vagyont, akik épp „keresik önmagukat”.
Elfordította a gyújtáskapcsolót. A motor egyenletes, elégedett duruzsolással válaszolt.
— Na, kicsikém — mondta Alina hangosan, megsimogatva a kormányt. — Megyünk süteményért? Ma megérdemlek egy Napóleont. Meg egy pezsgőt. És talán új üléshuzatokat is.
Bekapcsolta a rádiót. Valami vidám dal szólt arról, hogy „minden rendben lesz”. Alina kitette az irányjelzőt, és simán kigördült az udvarról.
Előtte egy szabad este állt. És egy szabad élet. Meg egy teli tank benzin, ami – egyes férfiakkal ellentétben – mindig oda visz, ahová te akarod.
