– A mi anyánk vénségére teljesen bepasizott egy fiatal gyerekkel! – Nina nem pirult el.
Nem kezdett el szabadkozni, sírni vagy rágalmazásról kiabálni, ahogy azt élete utolsó huszonhét évében tette volna.
Egyszerűen, szó nélkül letette a villát, elővette a zsebéből a telefonját, és megnyomta a „Lejátszás” gombot.
De ehhez az abszolút diadalhoz vezető útig a megaláztatások és az elértéktelenítés egész korszaka előzte meg…
Nina ötvennégy éves volt. Szinte egész felnőtt életében szerény tanárként dolgozott egy gyermekművészeti iskolában.
Viktorral való házassága már régóta puszta társbérletté silányult az anyósa területén – a lakás ugyanis a férje anyjáé volt, és erre minden adandó alkalommal emlékeztették is.
Viktor eközben „nem elismert zseninek” tartotta magát. Korai nyugdíjazása óta éjjel-nappal a kanapét nyomta, miközben „világraszóló üzleti projekteket” gyártott.
Az ötletei háromhavonta változtak: hol elit autómosót akart nyitni, hol az utolsó megtakarításaikat fektette kétes kriptovalutákba, hol pedig horgászfelszerelések importálását tervezte.
Egyik projektje sem jutott tovább a konyhai hangoskodásnál és annál, hogy Ninától kérjen pénzt a „startup-hoz”.
De Ninának… Ninának volt egy titka. Zenével álmodott.
A dallamok éjszakánként érkeztek: először csak halk suttogásként, majd hatalmas folyamként áradtak szét a fejében.
Amikor Viktor mellette horkolt, óvatosan kisurrant a konyhába, bekapcsolta a telefonján a diktafont, és halkan eldúdolta a motívumokat.
Úgy bujkált a saját lakásában, mintha valami szégyenteljeset művelne.
Nappal, az órák után, amíg a termek üresek voltak, leült a régi iskolai zongorához, és az éjszakai dúdolásokat teljes értékű kompozíciókká formálta, miközben elavult okostelefonjával rögzítette őket.
Egy nap az iskola igazgatónője, Margarita Ivanovna, véletlenül meghallotta a játékát.
Egy héttel később pedig behívatta az irodájába:
– Nina, felvette velem a kapcsolatot egy ismert animációs stúdió producere. Sürgősen zeneszerzőt keresnek egy új gyermek rajzfilmsorozathoz.
Élő, „meleg” hangzást keresnek, nem számítógépes „műanyagot”. Odaadtam neki a felvételeidet.
A srácot Artemnek hívták. Egy videóhívás során megkérte, hogy játsszon valamit élőben. Nina a feszültségtől remegve eljátszotta a kedvenc bölcsődalát.
– Ez… ez zseniális – suttogta döbbenten Artem. – Nina asszony, küldünk önnek egy tesztfeladatot.
Azon az estén Nina úgy repült haza, hogy nem érezte a lába alatt a földet. Át akarta ölelni az egész világot.
Amint belépett a lakásba, már a küszöbről elújságolta a hírt a férjének és az anyósának, aki épp látogatóba jött.
– Rajzfilmek? – Viktor lassan levette tekintetét a tévéképernyőről, ahol épp foci ment, és undorodva elhúzta a száját. – Nina, az ötvenes éveidben jársz.
Komoly nő vagy, tanárnő. Miféle rajzfilmek? Meggyerekesedtél?
Majd az anyjához fordult:
– Mama, hallod? A mi Ninánk meg akarja hódítani Hollywoodot! Kirill majd megpukkad a nevetéstől, ha megtudja, hogy az anyja vénségére teljesen megbolondult.
Az anyósa csak megvetően összehúzta a száját:
– Látod, mit ki nem talál. Ahelyett, hogy a férjének meleg ételt adna, a zongorát püföli az ujjaival.
– És neked miért szabad évek óta az én nyakamon ülnöd a „projektjeiddel”, nekem pedig miért nem szabad megpróbálnom valami sajátot?! – vágott vissza életében először Nina.
Viktor csak egy hangosat horkantott, és felhangosította a tévét.
Nina három éjszaka alatt írta meg a főcímdalt, és elküldte. Artem egy órán belül válaszolt: „Ez egy remekmű. Készítjük a szerződést.”
Nina ott, az irodában fakadt sírva. Ettől a naptól kezdődött a második élete.
Artem segített neki telepíteni a hangszerkesztő programokat. Nina kiharcolt magának napi három óra érinthetetlenséget az estéiből.
Ugyanúgy főzte a borscsot és felmosta a padlót, de este nyolckor bezárkózott a szobába a laptopjával. És az elnyomott feleségből hirtelen Maestro lett.
Egy alkalommal a konyhaasztalon felejtette a telefonját. Pont abban a pillanatban villant fel a képernyő Artem üzenetétől:
„Nina, ön csodálatos. Ön egy igazi kincs a számunkra, hihetetlenül szerencsések vagyunk önnel!”
Viktor csak ezt a két sort olvasta el. Nem görgetett bele a beszélgetésbe, ahol több száz fájl és kottajavítás szerepelt.
A beteges egója úgy rakta össze a mozaikot, ahogy neki kényelmes volt.
Várt vasárnapig. Amikor a nagy asztalnál összegyűlt az anyósa, a fia, Kirill a feleségével és a nyolcéves unokája, Timofej, Viktor teátrálisan hátra dőlt a székén.
– Tudjátok, család… a mi anyánk bepasizott. Így vénségére – nézett kárörvendően Ninára.
– Apa, miket beszélsz? – nyelt félre a teájával Kirill.
– Kérdezd csak meg őt! Mesélj nekünk, Nina, a fiatal szeretődről, Artemről, aki a „kincsének” hív téged! – Viktor minden szót kiélvezett, gyönyörködve az asszony döbbenetében.
A szoba megfagyott.
– Úgy tudtam! Megcsalt téged! – visította azonnal az anyósa, a szívéhez kapva. – Rajzfilmeket ír, mi? Persze! Csak felszarvazza a fiamat! Az én lakásomban, hallod?! Holnap takarodsz innen egyetlen bőrönddel a kerítésen túlra! Egyetlen négyzetmétert sem kapsz!
Kirill tanácstalanul nézett az anyjára:
– Anya… ez igaz?
Ekkor Nina szó nélkül elővette a telefonját. Megkereste azt a fájlt, amit Artem küldött neki reggel – a sorozat főcímének végleges változatát. Megnyomta a lejátszást, és a család felé fordította a képernyőt. A hangszóróból egy hihetetlenül gyönyörű, mély szimfonikus dallam áradt.
A képernyőn egy színes sárkány repült az égbe, alul pedig megjelent a felirat nagy betűkkel: „Eredeti zene: Nina Korotcsenko”.
A csendet a nyolcéves Timofej lelkes sikolya törte meg:
– Wa-a-au! Nagyi! Ez a te rajzfilmed?! Ezt te csináltad?!
– Igen, kicsim. Ez az én zeném – Nina az este folyamán először mosolyodott el őszintén.
– Megtanítasz lejátszani ezt a dallamot?
– Mindenképpen.
Lassan végignézett a megkövült felnőtteken. Viktor arcát vörös foltok lepték el, az anyósa pedig úgy tátogott, mint a szárazra került hal.
– Artem a vezető producerem – mondta Nina jéghideg, nyugodt hangon. – És igen, kincsnek nevezi a tehetségemet. Mert ezért a „kincsért” a stúdió olyan összegről kötött velem szerződést, amilyet te, Viktor, az elmúlt tíz év „üzleti projektjeivel” összesen nem kerestél meg.
Felállt az asztaltól.
– Ami pedig a lakását illeti, mama… ne aggódjon. Nem tartok rá igényt. Az első évadért járó tiszteletdíjam lehetővé teszi, hogy ne csak egy remek lakást béreljek a belvárosban, hanem sajátra is gyűjteni kezdjek. Holnap beadom a válókeresetet és elköltözöm.
Ránézett a férjére, aki hirtelen hihetetlenül kicsinek és szánalmasnak tűnt a szemében.
– Neked pedig, Vitya, végre meg kell tanulnod magadnak főzni a borscsot a nyugdíjadról. Vagy megkérni a mamádat.
Aznap este Viktor térden állva csúszott-mászott. Könyörgött neki, hogy maradjon, esküdözött, hogy mindent félreértett, megígérte, hogy a lakás egy részét ráíratja (noha az nem is az övé volt).
De Nina szó nélkül pakolta a bőröndjeit. Megértette a legfontosabbat: egy férfi, aki kész nyilvánosan, a saját gyerekei előtt tönkretenni a hírnevedet a saját komplexusai és irigysége miatt – az nem család.
Az csak ballaszt. És az új, zenei életébe ezt a ballasztot már nem szándékozott magával vinni.
Ön mit tett volna Nina helyén?
Képes lett volna megbocsátani a férjének egy ilyen nyilvános megaláztatás után, vagy ön is ilyen határozottan égetett volna fel minden hidat?
