– Te mégis mivel eteted a fiamat? Hiszen ez csak káposztás víz! Antalnak hús kell, ő férfi, dolgozik, te pedig éhezteted!
Az anyósom hangja csak úgy hasított a fülemben. A tűzhely mellett álltam; éreztem, ahogy a tizenkét órás műszak után lüktetnek a lábaim a fáradtságtól. Az ötévnyi házasság egy véget nem érő vizsgává vált a „tökéletes feleség” címért. És én minden hétvégén elbuktam rajta, amikor Margarita Vasziljevna megérkezett az aktuális ellenőrzésre.
Lassan megtöröltem a kezem a konyharuhában, és megfordultam. Az anyósom a konyha közepén állt, csípőre tett kézzel. A tekintete a pulton pásztázott, porszemet vagy mosatlan csészét keresve.
Antal az asztalnál ült. Törvényes férjem a telefonjába mélyedt, és módszeresen rágta azt a szendvicset, amit tizenöt perce készítettem neki. Fel sem emelte a fejét. Mint mindig.
– Léna, nézd meg az inggallérjait! – Margarita Vasziljevna undorodva rántott ki egy inget a kosárból, és a levegőben rázta. – Ezerszer megmondtam: a gallérokat kézzel, mosószappannal kell átdörzsölni. A gép nem bír vele. Irodába jár, nézik az emberek. És a zoknik? Miért nincsenek kivasalva?
Mély levegőt vettem. A mellkasomban súlyos sértettség kavargott. Főpénztárosként dolgoztam, túlórákat vállaltam, hogy gyorsabban törleszthessük a hitelt. Erőm fogytán értem haza, odaálltam a tűzhely mellé, felmostam, mostam.
– Margarita Vasziljevna – válaszoltam, igyekezve higadtan beszélni. – Az ingeket és a nadrágokat kivasalom. A zoknikra se időm, se energiám nincs. Ha Antalnak ez fontos, a vasaló a szekrényben van.
Az anyósom hangosan felhördült, mintha azt javasoltam volna, hogy a fia menjen el a bányába dolgozni.
– Hallod, hogyan beszél velem? A vasalót ajánlgatja! Hol láttak már ilyet, hogy egy férfi munka után maga vasalja a zoknijait?
Antal kelletlenül szakadt el a képernyőtől. Olyan nehézkesen sóhajtott, mintha világmegváltó problémák megoldásából zökkentették volna ki. Ingerülten nézett rám.
– Na, Léna, már megint kezded? Anyának igaza van. Én vagyok a részleg arca. Igazán megerőltethetnéd magad. Olyan nehéz azt az inget még öt percig dörzsölni?
Ebben a pillanatban a türelmem végleg elfogyott. A naiv reményem, hogy mi egy valódi család vagyunk, porrá hullott.
Ránéztem erre a harminckét éves férfira. Ott ült a meleg lakásban, aminek a felét én fizetem. Azt az ételt ette, amit én vettem és én főztem. És arra várt, hogy két nő osztozzon a jogon, hogy ki mossa ki a piszkos szennyesét.
– Megerőltetni? – a hangom különösen nyugodttá vált. – Ugyanannyit dolgozom, mint te, Antal. Fizetem a hitel felét. Főzök, takarítok, mosok. Te meg még egy tányért sem vagy képes elpakolni magad után.
– Ne merészeld felemelni a hangod a fiamra! – pattant fel az anyósom, az asztalra csapva az inget. – Rossz gazdasszony vagy! Melletted olyan, mint egy árva! Sovány, gyűrött, fáradt! Nem ezért neveltem fel!
Ránéztem mindkettőjükre. A dühtől vöröslő anyósomra és a férjemre, aki gyáván elkapta a tekintetét, miközben tovább rágott.
A felismerés azonnal jött. Hideg volt és felszabadító. Nem akarom ezt tovább.
Megfordultam, és szó nélkül a hálószobába mentem. Kinyitottam a szekrényt, és elővettem azt a nagy táskát, amivel Antal kiküldetésekre járt.
– Mire készülsz? – hallatszott a hátam mögül az anyósom hangja.
Nem válaszoltam. Csak feltéptem az ajtókat, és elkezdtem behajigálni a férjem holmijait a táskába. Ingek, farmerek, fehérneműk. Minden ömlesztve repült bele.
– Léna, megőrültél? – jelent meg az ajtóban Antal. – Miért pakolod el a cuccaimat? Úgy volt, hogy megyünk a barátainkhoz.
Behúztam a cipzárt, megfogtam a táskát, és kivonszoltam az előszobába. Odahajítottam a bejárati ajtóhoz.
Kiegyenesedtem, és Margarita Vasziljevna szemébe néztem.
– Állj! Nem vagyok sem az anyukája, sem a cselédje a fiának. Ha nem tetszik önnek, ahogy él – vigye szépen vissza ezt a csodát.
– Mit hordasz össze?! – hördült fel az anyósom, a kulcscsontjához szorítva a tenyerét. – Csak nem ki akarod tenni a férjedet a házból? Eszednél vagy?
– Nagyon is, Margarita Vasziljevna. Kiutasítok egy albérlőt, aki összekeverte a feleségét az ingyen bejárónővel – vágtam rá. – Antal, anyádnak igaza van. Neked különleges ellátás kell. Kézi mosás, zsíros levesek, vasalt zoknik. Én ezt többé nem csinálom. Keressetek mást.
Antal elsápadt. Félelem költözött a szemébe. Megpróbált felém lépni.
– Léni, mi van veled? Anya csak tanácsot adott. Nyugodjunk meg. Anya, menj haza, majd mi lerendezzük magunk között.
– Nem, Antal. Mi már lerendeztük – odaléptem az ajtóhoz és feltéptem. A hűvös levegő bezúdult az előszobába. – Arra van a kijárat. A vagyonmegosztásról a bíróság dönt, minden a törvény szerint lesz. Most pedig – mindketten. Mars ki innen!
– Ugyan kinek kellesz majd te ilyen természettel! – kiabálta Margarita Vasziljevna, felkapva a táskáját. – Hisztérika! Gyere, fiam! Még kúszva fog visszamászni hozzánk térden állva!
Antal tétovázott. Rám nézett, aztán az anyjára. Meg sem próbált bocsánatot kérni. Meg sem próbált küzdeni a házasságunkért. Szó nélkül felkapta a táskát, és ment az anyja után, mint egy szófogadó kisfiú.
Három másodpercig néztem a hátukat. Aztán becsaptam az ajtót.
Kétszer ráfordítottam a kulcsot. Feltoltam a reteszt. Háttal az ajtónak dőltem.
A lakásban csend lett. Senki nem mormogott a rosszul sikerült leves miatt. Senki nem követelt tiszta pólót. Senki nem sóhajtozott az asztalon felejtett morzsák felett.
A kezem remegett a feszültségtől, de belül megszületett a súlytalanság érzése. Mintha ledobtam volna egy mázsás terhet, amit öt éven át cipeltem.
Reggel ébresztő nélkül keltem. Nem ugrottam ki az ágyból, hogy reggelit készítsek. Lassan nyújtózkodtam az üres ágyban.
Kimentem a konyhába a régi pizsamámban. Évek óta először csak magamnak főztem teát. Leültem az ablakhoz. Az eső kopogott az üvegen, de nekem melegem volt és nyugodt voltam.
Az asztalon felvillant a telefon. Antal hívott.
Nem vettem fel. Csak néztem, ahogy elalszik a neve a képernyőn.
Az életem mostantól csak az enyém volt.
