— Itt nálunk, nélküled tanácskoztunk és döntöttünk. Anya egyelőre nálunk fog lakni. Pontosan addig, amíg le nem zárja az autóhitelét. Azt, amit tegnap ajándékozott Szvitocskának.
Sanyi büszkén adta elő a tervet. Levetette a cipőjét, és várakozón megállt. Bizonyára azt hitte, örömömben elsírom magam, és azonnal nekilátok kalácsot sütni a fogadására. Ránéztem a férjemre.
A férjem kivételesen jó ember. Megbízható. De a logika a fejében kizárólag egy sánta lovon közlekedik, és gyakran elvéti a kanyarokat.
A saját lakásomban élünk. Egy kétszobásban, amit a nagymamámtól örököltem. Ápolónőként dolgozom, 24 órás műszakokban. A beosztásom egy rendkívül ideges páciens EKG-jára emlékeztet, a fizetésem pedig finoman jelzi, hogy a szent életű embereknek a pénz csak rontaná a karmáját.
Sanyi biztonsági őr. Meggyőződése, hogy az ébersége a sorompónál menti meg a raktárat a földönkívüliek inváziójától. Felesleges pénzünk sosem volt. Bezzeg Sanyi rokonai… azok voltak.
Az anyósom, Valentyina Nyikolajevna, egész életét a könyvelésen töltötte. Kiemelkedő tehetsége volt hozzá, hogy virtuóz módon alakítsa át mások fizetését a saját magánvagyonává. A lánya, Szvitocska, a virágbolt hercegnője pedig szentül hitte, hogy a Föld bolygó csak azért forog, hogy legyen hol mutogatnia az új cipőit.
— Milyen csodálatos — feleltem békésen. — Beleegyezem.
Sanyi boldogan pislogott. Nyilván viharra, bútorbarikádokra és vagyonosztásra készült, erre itt a teljes szélcsend.
— De egy apró feltétellel, drágám. — Hatásszünetet tartottam. — Valentyina Nyikolajevna kiadja a saját lakását. A bérleti díjból befolyt összes pénz szigorúan az autóhitelére megy. A húgod, Szvetlana pedig kifizeti nekünk anya étkezésének a felét. Vagy, ha úgy tetszik, Szvitocska vigye magához az anyját a saját kanapéjára. Igazságos?
Sanyi logikájának sánta lova csikorogva csapódott a villanyoszlopnak. A férjem megvakarta a tarkóját. Ellenérv nem volt. Bólintott.
Két nappal később az anyósom átlépte a küszöbünket. Annyi cuccal érkezett, mintha hosszú expedícióra indulna az Északi-sarkra.
— Tanyácska, tartottam egy kis revíziót a hűtőben — jelentette ki másnap reggel. Épp csak hazaestem egy nehéz ügyelet után. — Nincs nálatok semmi ennivaló! Csak zöldség és kása. Nekem pedig a szellemi munkához minőségi fehérjére van szükségem. Pekándióra, enyhén sózott pisztrángra.
— Szvitocska átutalta már a pénzt a pisztrángjára? — kérdeztem kedvesen, miközben lefőztem magamnak a legolcsóbb filteres teát.
Az anyósom összeszorította a száját. A vonásai rideggé váltak. Természetesen a saját lakása kiadásával nem sietett. Egyszer a tapéta nem volt elég világos a tisztességes bérlőknek, másszor a régi felújítás utáni „aura” nem szellőzött még ki.
Én azonban alapos ember vagyok. Utánajártam a dolgoknak, és kiderült a turpisság. A vállalkozó szellemű Szvetlana a mama üres lakásában rendezett be nagykereskedelmi raktárat. Oda hordta az el nem adott krizantémokat, papírtekercseket és műanyag kosarakat.
A séma zseniális volt: a raktárért nem kell fizetni, a mama pedig közben sikeresen parazitál az én költségvetésemen és az én területemen.
Eltelt egy hónap. Az otthonom lassan egy ellenőrző hatóság kihelyezett részlegévé vált. A főellenőr Valentyina Nyikolajevna volt. Kritizálta a port a könyveken, a sajt szeletelésének vastagságát és a munkabeosztásomat.
— A rendes feleségek otthon ülnek. Pitét sütnek, otthont teremtenek. Te meg örökké valahol kószálsz — mondta, miközben kényelmesen váltogatta a csatornákat az én távirányítómmal az én kanapémon.
Sanyi bűntudattal fúrta a szemét a keresztrejtvénybe. Genetikailag kódolt félelem élt benne az anyjával szemben.
A családi dráma csúcspontja egy lakoma volt. Szveta születésnapját ünnepeltük, és egyúttal „megöntöztük” azt a bizonyos hitelre vett autót is. Egy középkategóriás étteremben gyűlt össze az egész rokonság. Szveta úgy ragyogott, mint egy frissen polírozott rézüst. Időről időre tüntetően megcsörgette az új autó kulcsait.
Amikor a főételhez értünk, Valentyina Nyikolajevna felemelkedett egy pohár konyakkal a kezében.
— Édes lányom! Érted az utolsó ingemet is odaadnám! — itatta fel a könnyeit a keményített szalvéta sarkával. Majd felénk fordult. — És nagy köszönet a fiamnak, Sanyikának, hogy befogadta az anyját. Igaz, az ő Tatyjanája nagyon spórol rajtam. Üres levesekkel etet. Ráadásul a saját lakásom rezsijét is nekem kell fizetnem a nyugdíjamból. Az autóhitel minden erőmet felemészti.
Suttogó sajnálkozás hullámzott végig az asztalnál. A nagynénik és unokatestvérek elítélően néztek rám, mintha személyesen én rántottam volna ki a szegény nyugdíjas aranyfogát.
— Anya, ugyan már, miért kezded ezt… — motyogta Sanyi. Hajtövéig elvörösödött.
— Azért! — vágott közbe Szvetlana élesen, túlharsogva a morajt. — Igazán lehetnél tekintettel a helyzetre, Tanyka. Átvehetnétek a mama hitelének egy részét.
Még a szemem is beleremegett ettől a vegytiszta pofátlanságtól.
— Hiszen egy család vagytok! — folytatta a „virágbolti Hamupipőke”. — Gyereketek nincs, mire költenétek a pénzt? Nekem pedig kell a státuszszimbólum autó a vállalkozáshoz.
Gondosan megtöröltem a számat a szalvétával. Belül hideg, számító düh forrongott.
— Szóval — mondtam halkan, de az asztalnál azonnal elcsendesedett mindenki. — Nekem éjjel-nappal dolgoznom kellene, hogy fizessem az autódat, amivel a hervadó rózsáidat furikázod?
— Ez befektetés a családba! — háborodott fel Szvetlana.
— Ez közönséges élősködés. Annak is a pofátlanabb fajtája — vágtam vissza jéghideg nyugalommal. Hátradőltem a székben. — Valentyina Nyikolajevna, nem akarja elárulni a tisztelt rokonoknak az igazat? Hogy miért nem lehet kiadni a lakását?
Az anyósom megmerevedett.
— Talán mesélje el, hogyan virágzik ott Szvitocska virágraktára, miközben maga nálunk az én hajdinámat eszi!
Az anyósom arca rákvörös lett.
— Hogy mersz így beszélni az idősebbel? Hogy én még egyszer átlépjem a lakásod küszöbét! — sikoltotta, és úgy vágta a poharát az asztalhoz, hogy beleremegtek a tányérok.
— Szaván fogom.
— Ma délután, amíg Sanyi műszakban volt, maga pedig a fodrásznál göndöríttette a fürtjeit, hívtam egy csapat költöztetőt. Nagyon óvatosan, egy szerető menyhez méltó gondossággal bepakoltam minden holmiját azokba a hatalmas kockás táskákba.
— A lakása kulcsait elvettem az előszobai szekrényről. A markos költöztető fiúk elszállították a táskákat a címre. Szerencsésen lerakodták őket a tűzőhabos dobozok és a koszos vizesvödrök közé. A kulcsokat pedig előzékenyen bedobtam a postaládájába.
— A saját lakásomban pedig egyszerűen hívtam egy lakatost.
…És lecseréltettem a zárat.
— Sanyikám, drágám — fordultam a férjemhez. Úgy ült ott, mint akit az imént váratlanul fejbe kólintottak egy porzsákkal. — Édesanyád épp most, tanúk előtt ígérte meg ünnepélyesen, hogy többé nem teszi be a lábát a mi otthonunkba. Én pedig szentül tiszteletben tartom az idősek kívánságát.
— Mit tettél, te dög?! — visította Szvetlana. Végre hozzá is eljutott a katasztrófa teljes mértéke. — Ott vannak a virágaim! Anyának még aludnia sincs hol!
— Helyreállítottam az ökoszisztémát — vontam meg a vállam. Végignéztem az ellenfeleim dühtől eltorzult arcán. — Anya lakásának kulcsai a földszinti postaládájában vannak. A bálái, Valentyina Nyikolajevna, már várják önt. Akár a rózsákon is alhat. Az én házam kulcsait pedig bedobhatja a legközelebbi kukába. Már egyik sem nyitja az ajtót.
A rokonság az asztalnál megkövült. Senki sem várta, hogy a hallgatag ápolónő képes egy ilyen stratégiai jobhorogra. Lassan felálltam az asztaltól, megigazítottam a zakómat, és végigjártattam a tekintetem a néma közönségen.
— És jegyezzenek meg egy egyszerű igazságot, hölgyeim. Ahogy a legfőbb orvosi szabály tartja: ha egy parazita túl falánkká válik, meg kell tőle szabadulni. Különben felemészti a gazdatestet.
Egyenesen az anyósom szemébe néztem.
— Az empátia és a családi összefogás csodálatos dolgok. De csak amíg kölcsönösek. Ám ha kényelmesen el akarnak helyezkedni valaki más nyakán, egy dologról győződjenek meg előtte: hogy az illető zsebében nincs-e ott az egészséges józan ész és egy jó lakatos telefonszáma.
Kezembe vettem a táskámat.
— Minden jót, ünnepeljenek tovább. A salátámat kifizettem a bárnál.
Sanyi csak a ruhatárnál ért utol. Sápadt volt, nehezen vette a levegőt, de a szemében már ott táncolt a kezdődő felismerés szikrája.
— Tanyka… azért keményen bántál velük.
— Viszont igazságosan, Sanyi. Menjünk haza. Holnap nehéz műszakom lesz.
Kiléptünk az utcára. Az esti levegő hűvös volt és meglepően tiszta. Pontosan tudtam, hogy lesznek még dühös telefonhívások, teátrális hisztik és szánalmas manipulációs kísérletek. De az én személyes váramat biztonságba helyeztem. A lakásom ismét az otthonommá vált.
