Oleg teljes erejéből az konyhaasztalra vágott egy nehéz, élelmiszerekkel teli papírzacskót. A papír nem bírta a strapát, és szétrepedt a varrás mentén. Almák gurultak szét a munkalapon, egy vizespalack pedig kis híján a padlón kötött ki. Egy alma végül mégis leesett, és begurult a hűtő alá.
Kszenyija a szeme se rebbent. Folytatta a hús vékony szeletekre vágását. A serpenyőben valami sercegett, a konyhát fokhagyma és fűszerek illata járta át. A tizenhatodik emeleti lakás ablakai mögött fütyült a szél, és tombolt a hóvihar. A hideg próbált betörni a meleg otthonba.
A férfi a vizes kabátját közvetlenül a fotelre dobta, amiből azonnal áradni kezdett a dohos szag.
— Mától külön kasszán vagyunk! — kiáltotta Oleg, két kézzel az asztalra támaszkodva. — Ennyi, basta! Elég volt ebből.
Kszenyija letette a kést, megtörölte a kezét a konyharuhában, és ránézett.
— Mégis honnan jött hirtelen ez a hír? — kérdezte teljesen nyugodtan.
— Elegem van abból, hogy mindent én cipelek a hátamon! — rántott ki a zsebéből egy gyűrött blokkot, és hadonászni kezdett vele. — Megnéztem a kiadásokat. Megint a drága delikátból vannak a cuccok? Spárga télen? Mire jó ez nekünk? Én halálra dolgozom magam a melóban, te meg csak ülsz a gép előtt, és szóród a pénzemet!
— Oleg, megbeszéltük. Az élelmiszert én intézem, te pedig kifizeted, amíg le nem adom a projektemet…
— Felejtsd el! — vágott a szavába. — Gyerekek nincsenek, felnőtt emberek vagyunk. Mostantól mindenki magáért felel. Csak magadnak veszel kaját. Az autót te tankolod. A rezsit felezzük. Nem szándékozom tovább szponzorálni a hóbortjaidat!
Kszenyija végigmérte a férjét. A tekintetében annyi parancsolhatnék volt, hogy a nő kényelmetlenül érezte magát. Megértette: nem a spárgáról van szó. A férfi csak meg akarta mutatni, ki az úr a házban.
— Jól van — felelte Kszenyija, miközben összeszedte az almákat. — Ahogy akarod. De akkor ne legyenek kivételek. A külön kassza azt jelenti, hogy mindenki a sajátját fizeti.
— Megegyeztünk! — horkant fel Oleg. — Meglátjuk, mire mész a kis mellékeseidből.
A szerda reggel fagyosnak bizonyult. Oleg szokás szerint kiment a fürdőszobába, és megnyitotta a csapot. A forró víz helyett csak épphogy langyos folydogált. Elégedetlenül morogva gyorsan leöblítette magát, és kiment a folyosóra. Amint a járólapra lépett, azonnal megfagyott. A padló jéghideg volt.
Kszenyija egy hatalmas pulóverben ült az asztalnál. Előtte világított a monitor, mellette pedig gőzölgő kávé állt.
— Miért hideg a padló? És a víz is alig meleg! — háborodott fel Oleg, miközben benézett a hűtőbe. Onnan is csak a hideg áradt.
— Kikapcsoltam a padlófűtést a te térfeleden — válaszolt a felesége anélkül, hogy felnézett volna a munkából. — A bojlert pedig takarékos üzemmódba állítottam. Te magad háborodtál fel tegnap a számlák miatt. Egy főre jutó teljesítmény így is bőven elég. Az én részemet az áramszámlába már befizettem.
Oleg lefagyott. A felső polcon húsos és zöldséges dobozok sorakoztak. Az ő polcán csak egy csomag virsli és egy darab vaj árválkodott.
— Nagyon vicces, Ksjuska — mormogta. — Add ide a kocsikulcsot. Az enyém szervizben van, nekem meg messzire kell mennem.
A felesége beleivott a kávéjába, és ránézett.
— Nem.
— Hogyhogy nem? Kint ítéletidő van! Mit csináljak, zötykölődjek a villamoson?
— Az autó az enyém. Én fizetem: a benzint, a biztosítást, a mosatást. Külön kasszán vagyunk, szóval az utazásaidat mostantól magadnak állod. A villamos két saroknyira áll meg, még odaérsz.
Oleg vörösödött a méregtől. Felkapta az aktatáskáját, és kiviharzott a lakásból, hangosan becsapva az ajtót.
Az irodába vezető út igazi küzdelem volt. A villamos tömve volt, valaki teljes erővel rálépett a lábára, a kinti jeges szél pedig a csontjáig hatolt. Ebédidőben a kollégák ételt rendeltek, ő pedig az olcsó virslit rágta, azt számolgatva, mennyi pénze maradt fizetésig.
Este otthon egy paksaméta papír várta.
— Ez a havi elszámolás — tolta elé a lapokat Kszenyija. — A te feled.
Oleg ránézett a listára, és majdnem félrenyelt.
— Mennyi?! Honnan jöttek ezek a számok?
— Színvonalas házban lakunk, Oleg — magyarázta a nő. — Őrzés, parkolás, portaszolgálat, takarítás. Mindent sportszerűen elosztottam.
— Nem végtelen a fizetésem! Ha ezt mind kifizetem, semmim nem marad megélni!
— Te akartál függetlenséget. Mellesleg a te szobáid takarítását lemondtam. A rongy és a vödör a kamrában van. Hétvégén rendet rakhatsz.
— Hagyd már abba ezt a hülyéskedést! — kiáltotta a férfi, miközben összegyűrte a papírt. — Én csak azt akartam, hogy ne szórd a pénzt!
— Én pontosan tudom, mi az ára a kényelemnek — Kszenyija hangja megkeményedett. — Te viszont, úgy tűnik, erről teljesen megfeledkeztél.
Péntekre a hangulat pattanásig feszült. Oleg a vendégszobában aludt a kanapén, összevissza evett, és tömött buszokon utazott. Meg volt győződve róla, hogy Kszenyija megunja, békülni akar majd, és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Este odaért a ház kapujához, és odaérintette a kártyáját a zárhoz. Egy pittyenés hallatszott, majd kigyulladt a piros fény: hozzáférés megtagadva.
— Oleg Nyikolajevics, jó estét — szólította meg a portás. — A kártyáját blokkolták. Az üzemeltető cég mindenkitől megvonta a belépést, akinek kettő hónapnál több közös költség tartozása van.
— Milyen tartozás? Három éve itt lakom!
— Ez a szabály. Hívja fel a feleségét, jöjjön le, és vigye fel önt vendégként.
Olegnek ez rettentő kellemetlen volt. Ott kellett állnia a hidegben, és felhívnia a feleségét. Amikor belépett a lakásba, reszketett a dühtől. A szoba felé vette az irányt, hogy kiossza a nőt.
Kszenyija a kanapén ült. Videóhívásban volt, egy öltönyös férfival beszélgetett.
— Igen, Mihail Szergejevics, a költségvetést jóváhagyták — mondta olyan magabiztos hangon, amilyet Oleg még sosem hallott tőle. — A pénz már a cég számláján van. Kezdjék meg a beszerzéseket. Holnap küldöm az ütemtervet.
Becsukta a laptopot, és a férjére nézett.
— Mi volt ez? — kérdezte rekedten Oleg. — Milyen projekt? Milyen cég?
— Az én cégem — válaszolta a nő egyszerűen. — Van egy logisztikai ügynökségem. Több mint hatvan alkalmazottam van. Itthonról dolgozom, nekem így kényelmesebb.
Oleg földbe gyökerezett lábbal állt. A fejében minden összekuszálódott.
— És… sokat keresel?
— Elég ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom a spárga miatt. A bevételem a tízszerese a tiédnek.
A férfi lerosvadt egy székre. Lelki szemei előtt azonnal megjelentek korábbi kioktatásai, a tanácsai, hogy keressen „rendes munkát”, és a költekezés miatti szemrehányásai. Most mérhetetlenül ostobának érezte magát.
— Miért hallgattál erről?
— Te talán kérdezted? — Kszenyija felsóhajtott. — Élvezted, hogy te vagy a főnök. Szeretted érezni a hatalmat. Fizettél a kenyérért, és azt hitted, emiatt engedelmességgel tartozom neked. Nem vitatkoztam, amíg el nem döntötted, hogy a pénzzel akarsz móresre tanítani.
— Ksjuska… — lépett közelebb a férfi. — Elvetettem a sulykot. Gondok vannak a munkahelyemen, pocsékul éreztem magam, azért törtem ki így. Felejtsük el ezt a külön kasszát. Egy család vagyunk, nem?
— Nem — rázta meg a fejét a nő. — Azon az estén láttam az arcodat. Te nem társat kerestél. Azt akartad látni, hogyan fogok könyörögni nálad aprópénzért.
Oleg nagyot nyelt.
— És most mi lesz? Válás? Hogyan osztjuk meg a lakást? Hiszen én csináltam itt a felújítást!
— Sehogy — állt fel Kszenyija. — A lakást még a megismerkedésünk előtt vettem, teljesen egyedül. Az én nevemen van. Neked itt csak bejelentett lakcímed van. A pénzed nálad maradt, úgyhogy nincs mit osztanunk.
Oleg csak nézett rá, és nem tudta, mit tegyen. Minden összeomlott.
— Most kiraksz? De nincs hova mennem! Nincs pénzem albérletre!
— A hétvégén pakold össze a holmidat — felelte a nő, és elindult a dolgozószoba felé. — És utald át a tartozásodat az áramra meg a vízre. Elvégre külön kasszán vagyunk.
Bezárta az ajtót. Oleg egyedül maradt a hatalmas lakásban. Még három nappal ezelőtt azt hitte, ő itt az úr. Most pedig szó szerint nem volt hol aludnia.
